Valahogy mindig november közepére esik ez a főnővéri elvonulás. Így alakul az éves rendben. A szeptembert leköti a Bethesda konferencia, a kései táborok és a szakmák konferenciái. Az októbert a reformáció ünnepe és a betegforgalom. December pedig nem játszik. Akkor mindenkinek a vártán a helye el egészen az ünnepekig. Marad a november, és akkor is nehezen. Ahogy Tamkó Sirató Károly mondja: „Hogyha fúj  a szembeszél / okos ember nem beszél! / Lélekzik az orrán át! / Nagy hidegben, ősz-esőben / így játssza ki  a náthát!”

Okosak vagyunk, vagy sem, náthásak, vagy sem, nekünk mindig novemberben van időnk beszélni az ápolás dolgairól abban a közösségben, amely a Bethesdás-ápolást alakítja, vezeti. Úgy hívjuk, hogy: „Főnővéri”. E cím alatt 32-en vonultunk el Berekfürdőre a Megbékélés Háza református üdülőbe, ahova már szinte haza megyünk. Vezető témánk ez volt: „Minden változik…” Nekünk most ez a téma nagyon elevenünkbe vág. Dr. Csoma Judit lelkésznő nyitó áhítatával Mária, Jézus anyja, a fiatal és kiszolgáltatott nő alakján át mutatta meg nekünk, hogy a változás megélése egyúttal vállalás is.

Velkey főigazgató úr, Tormáné Borika személyét megidézve (évtizedeken át vezető aneszteziológus asszisztens volt, most a Schweitzer Otthon lakója, néha maga készítette képeslapot árul a Bethesdában) beszélt az élményről: amikor belefeszültünk a Bethesda újraépítésébe, fiatalok voltunk. Eltelt 25 év, megöregedtünk. Vannak újak, fiatalok. Mit látnak, mit értenek ők belőlünk „öregekből”? Vágyainkból, küzdelmeinkből. Tudunk-e, akarunk-e változni mi „öregek”, hogy értsenek minket az x, y, z generáció tagjai? Nincs mit tenni, mindenkinek újra meg kell találnia a helyét és ez nem megy belső és külső változások, vállalások nélkül.

A komoly, de kellő derűvel elmondott gondolatokat nagy danászás követte. Minden osztálynak, ambulanciának népi, vagy műdalra felfűztük a történetét, adottságait. Fújtuk teli torokból a nótákat, aztán elmentünk éjszakai fürdőzésre a helyi termálba. A 38 fokos vízben elterülve kisimultak a napi munkában megfáradt tagok és gondolatok.

Másnap Pap Márti, kórház-higiénikusunk előadása nyitotta a programot. A kórházi fertőzéseknek 70 %-a nem a kórház hibája, hallottuk. Autogén fertőzések ezek, akármit is mond a bulvársajtó. Azaz a beteg hozza magával a kórokozót. A 30 % leküzdésére 21. századi programot vázolt fel. A következő előadó, Kovács Károly, debreceni addiktológus pszichológus az életvezetés buktatóiról beszélt saját életéből és hitéből gazdagon illusztrálva a témát. Aztán korábbi ápolási igazgatónk, Molnár Gabriella előadása következett a szakdolgozók helyzetéről. Rauh Edit előadását – aki családi ok miatt nem tudott eljönni – mondta el, és egészítette ki saját kútfőből. Ábrái és gondolatai mindenkit megmozgattak. Hogy csak néhány témát említsek: az orvos nővér arány, a szakorvos bérek, nővér bérek változásai és arányai, a szakképzés állapota, a hiányszakmák, az elvándorlás kérdései, stb. Bőven volt mit megbeszélni.

A hagyományok szerint a délutánban hosszú szünetet terveztünk rekreációra. Majd két miskolci kórházlelkész előadása következett. Dr. Farkas Edina a krónikusan beteg gyerekekkel való kapcsolatteremtés lehetséges és gyakorlatias példáit mutatta be, és ehhez rengeteg játékot ezközt hozott és adott a kezünkbe. Legnagyobb hatást az ima takarók váltottak ki, de erről itt nincs elég hely beszélni, hogy mi is az. Gecse Attila pedig a szülők vezetéséhez adott gyakorlati példákon keresztül ötleteket. Sőt a végén csak a mi kedvünkért trombitán előadta Leonard Cohen Hallelujah című számát.

Este, vacsora után Katona Zsuzsa mozgásterapeuta vezényelt igazán lendületes, minden porcikánkat megmozgató táncot jobbnál-jobb zenékre.

Pénteken délelőtt Lakatos Eszter ápolási igazgatónk mozgatta meg az agyunkat az aktuális ügyekkel, majd a gazdasági vezetés Csikós Bálint és munkatársai: Stefka Nóra, Kara Tibor, Boros Edit, Lőrinczi Betti, Erdősi Ágota beszámolóival, Szolnok Kati háttérmunkájával világította meg valós helyzetünket és a jövőképet, melynek alapvetése: „minden változik”. Igazán lényegre törő és szókimondó megbeszélés bontakozott ki szavaik nyomán.

Aztán észrevettük magunkat. Lejárt az időnk. Tovább kell lépni, haza kell menni, vár az ebéd és a busz, az otthon, a feladatok.

Egy egész és két fél nap, ennyi volt csak. Itthonról és a családból kiszakadni elég sok. Az ügyeinkhez, a megbeszélendőkhöz, a kipihenendőkhöz képest elég kevés. De egy valami megragadt bennem. Az első esti önfeledt, spontán dalolás, és ezzel együtt a jó remény. Eszembe jutott a humánumra, az emberire kifinomultan érzékeny Babits Mihály néhány sora. Legyen ez az összefoglalás, a 2017. évi bethesdás főnővéri, vezetőasszisztensi elvonulás végső foglalata és tanulsága. Akinek van füle a hallásra, meghallja a lényeget, ami történt velünk. Legyen ez a mi vállalásunk.

„…Megmondom a titkát édesem a dalnak:

önmagát hallgatja, aki dalra hallgat.

Mindenik embernek a lelkében dal van

és a saját lelkét hallja minden dalban.

És akinek szép a lelkében az ének,

az hallja a mások énekét is szépnek….”

-rgy-