Újraélesztés mákosgubával

Az augusztus 14-i hétvégén az utóbbi években általunk hanyagolt programot élesztettünk újra mi, a „rehabosok”. A régi szép időkben rendszeresek voltak az osztálykirándulások.  Az esemény számba menő tájnéző túrák, melyeken családtagjainkat is magunk mellé véve nagyobb közösségben elvonultunk valamerre kikapcsolódni, pihenni, együtt lenni másképp, mint a munka közben. Miért is tagadnánk, néhány év óta kis csapatunkat nehéz időszakok  tették próbára: profilváltás, vezetőségváltás, és persze a feszültségek, a viták, a harcok, kiábrándulások…  Ám a gondok ellenére végül is újra nekifutottunk a barátkozásnak és úgy tűnik, nem eredménytelenül. Együtt maradt a „nagy csapat”. Érdemes volt fogni a sátorfánkat, felkerekedni családostul, és meg sem állni a Borsod megyei Arlóig.

2,5 órás utazás után érkeztünk meg a kempinghez, ahol már a letáborozás is jól esett. Csodálatos természeti szépség tárult elénk. Arló életét közel száz évig a szénbányászat határozta meg. Ma már nyoma sincs ennek, csak a tó. Ugyanis egy elhibázott robbantás következményeképp (1863) nagy hegycsuszamlás, geológiai nyelven suvadás sújtotta a községet. Ez az akkori katasztrófa hozta létre a ma már különleges szépségű buja növényzettel körülvett, klímájában is egyedi Arlói-tavat. Valóban. A hegyek karéjába simuló táj békéje, a kellemes hőmérsékletű tó hívogató hullámai mindnyájunkat hamar úszásra, pancsolásra csábítottak. A víz, a napfény, a levegő, a táj és az együttlétnek ez a szívünk mélyén régóta nélkülözött formája már a kirándulás legelején szeretetteljes gondolatokra indított mindenkit a másik iránt. Összehozta a kisszerű harcaiban szétzilálódott, már-már kedv vesztett közösséget. Lehet, hogy mégis mindenkiben van valami jó, valami szeretni való? Ma már tudjuk, hogy szinte bizonyos.
Összefogva tehát, három felejthetetlenül kedves napot töltöttünk a tóparton, és még az időjárás is kegyes volt hozzánk. Kifogtuk az idei nyár utolsó perzselően forró napjait. Nem is kívánkoztunk máshová, csak a vízbe. Az idő nagy részét pancsolással, fürdéssel, víz melletti játékkal, napozással töltöttük a forróságban. Azért egyszer kirándulni is elmentünk egy közeli, mostanában felújított zarándokhelyre. Esténként pedig levezetésképpen énekléssel, rögtönzött karaoke-val, szalonnasütéssel és persze sok-sok beszélgetéssel múlattuk az időt.
Így derült ki a számunkra, hogy bármi viszontagságokon mentünk is át, ez a csapat mégis csak összetartozik, és képesek vagyunk újra kezdeni, megújulni is. Sőt megéreztük: egymás társaságában még mindig úgy fel tudunk töltődni, hogy aztán legyen kedvünk a „szürke” hétköznapokhoz. Talán már nem is lesznek olyan szürkék azok a hétköznapok.
A szervezés oroszlánrésze főnővérünk, Fléger Ildi érdeme, aki ismét a régi fényében tündökölt. Gondoskodott róla, hogy bőségesen el legyünk látva étellel, itallal, hellyel, jó szóval, minden kényelemmel. Az ellátmányban most is Kovács Marcsi és konyhai csapata volt segítségünkre. Hála nekik, székelykáposztával, sült hússal és gulyás alappal felszerelkezve indulhattunk útnak. (El is kelt egyeseknek a Bilagit.) Köszönjük az Élelmezés segítségét, és köszönettel tartozunk az Alapítványnak is a támogatásért. Hogy mennyire jól éreztük magunkat, arról meséljenek a publikussá tehető képek, a többi legyen a mi titkunk…
Befejezésül minden közösségnek csak ajánlani tudom, hogy erőnek erejével szakadjon ki néha a hétköznapokból. Tegye túl magát sérelmein, és engedjen meg magának egy kis felhőtlen lazulást, együtt kirándulást, fürdőzést, bográcsozást, kötetlen beszélgetést és játékot, hogy aztán feltöltődve induljon otthon újra az élet, amelyet annyira szeretünk.

Szűcs Kriszta