Emléktáblát avattunk Alice nénire emlékezve
Dr. Szentágothai Jánosné, Biberauer Alice 20 éve ment el. Az újrainduló Bethesda szellemi patrónája, az akadémikus feleség, nagykövet asszonyok és nagy hírű közéleti emberek jó ismerője minden követ megmozgatott, hogy az ő szeretett Bethesdája, gyermekkorának helyszíne, az édesapja által vezetett diakonissza kórház, családja öröksége életre keljen. Nem a díszleteiben és a kellékeiben, de az Istenbe vetett hit erejének kisugárzásával. Ő ebben hitt, és ezt kereste, tanította az újabb nemzedékek tagjai közt. Közöttünk. Akik személyesen is ismerhettük, szeretettel teli, mindig mosolygó, félrehajtott fejjel értően figyelő alakját látjuk magunk előtt. Visszaidézhetjük a hangját, a simogató, biztatóan lágy „nagyi” hangot. Igen! Senki ne vegye tiszteletlenségnek! Bizonyos értelemben a nagymamánk volt ő, azoknak, akik akkor a Bethesda újraélesztésében dolgoztunk, noha nem voltunk vér szerinti rokonai. Ő idősebb testvérünk volt a hitben, és egy célja volt: odaszeretgetni bennünket a gyógyítás szolgáló útjához. Benne élt a kórházban sűrű látogatásaival, pedig akkoriban kezdődött súlyos betegsége. Nem kívánt magának külön figyelmet. Csak jött, járta az osztályokat, elvegyült, szóba elegyedett, kérdezte a gondokat. Aztán megszerezte, ami kellett, de leginkább mesélt. Mindenre volt története, de sosem oktatott, soha nem mondta, mit hogy kellene. Csak az élet körforgását tette szemléletessé, annak, aki figyelt az okosan elmondott, letisztult szavakra. – Halálának huszadik évfordulóján, a Bethesda 150. jubileumán jött el az idő, hogy emléktáblát állítsunk rá emlékezve.
Az ünnepség egyszerű volt. A népes család tagjainak és munkatársaink jelenlétében május 24-én, kora délután, miközben fojt a rendelés, a kórházi élet, előbb zengett a zsoltár a kórházi folyosón, aztán Rideg Gyula lelkész mondott rövid igehirdetést a Példabeszédek Könyvéből vett ige, „Az igaznak emlékezete áldott…” alapján, majd Velkey György igazgató úr, azután Prof. dr. Réthelyi Mikós professzor úr beszédei következtek. Lelepleztük a táblát, – a dédunokák és Velkey igazgató úr működtek közre ebben, aztán megint énekeltünk, végül egy kis szerény szeretetvendégség várta az ünnepségre megjelenteket.
Befejezésül álljon itt Prof. dr. Réthelyi Miklós az ünnepségen elhangzott beszéde.
„Szinte hihetetlen, hogy már 20 év óta nincsen köztünk Alice néni, akire oly sok szeretettel és hálával tudunk csak visszagondolni.
Amikor a rendszerváltozás környékén visszaadták a Bethesdát a református egyháznak, Alice néni szinte szárnyakat kapott, és óriási lelkesedéssel vetette be magát a lehetőségek és feltételek megszervezésébe. Különösen, amikor megismerte Dizseri Tamást, Tamás elkötelezettségét, és rendkívül körültekintő, áldozatos munkáját. Alice néni mozgósította baráti körét, mozgósította a MTA nemzetközi klubján át a nyugati nagykövetek feleségeit, vagy magukat a nagyköveteket, és világszerte barátokat szerzett a Bethesdának. Rendszeresen előadásokat tartott, beszámolt az összejöveteleken a felújítási munkák haladásáról, néha kórházi látogatásokat szervezett. Meggyőzte a barátokat, hogy lehetőség szerint, anyagilag is támogassák az újjászülető kórházat.
Mi állt mind emögött?
Alice néni 1912. március 13-án a Bethesda kórházban született. Szülei, Biberauer Richárd, a kórház igazgató lelkésze volt. Nagyapja az a Biberauer Tivadar vasúti mérnök, aki a kallódó német ajkú munkásoknak gyülekezetet, legényegyletet, protestáns árvaházat szervezett. Vezető szerepet játszott a Bethesda Kórház megalapításában 1866-ban, éppen 150 éve. Alice néni édesanyja, Vischer Márta, a szeretetszolgálat elkötelezett munkása, Svájcból érkezett. Férje oldalán a Bethesda kórház gazdasági vezetője és mindenese lett.
Alice néni 1994-ben, néhány héttel szeretett férje hirtelen halála után, a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa felkérésének eleget téve ÉN ÉS AZ ÉN HÁZAM NÉPE AZ URAT SZOLGÁLJUK címmel előadást tartott és így szólt a szülei által megteremtett légkörről:
„Munkásságuk alatt alakult ki az a szellemi központ, mely mind az evangélikusoknak, mind a reformátusoknak a belmisszió szempontjából sokat jelentett. Jeles egyházi személyiségek keresték fel a Bethesdát, külföldről is belföldről is.”
Majd így folytatta:
„Ott nőttünk fel abban a gyönyörű kerttel körülvett házban. Hárman voltunk testvérek: bátyám, Richárd, aki később lelkészigazgatóként folytatta édesapánk munkáját. György volt a legkisebb közöttünk. Rengeteget játszottunk, mi kicsik, „kórházat”. …. Előttem van a drága Ulitácska (Judit testvér), aki a betűvetés rejtelmeibe vezetett be. Kicsi korunktól jártunk a vasárnapi iskolába. Büszke voltam, hogy már tíz éves koromban egy kis csoportot bíztak rám. Persze ez családlátogatással is járt. Így ismerkedtünk meg nagyon korán azzal a nyomorral, ami Angyalföldön volt, mert főleg onnét jártak a gyerekek.”
Ebből a csodálatos környezetből kérte feleségül, Schimert-Szentágothai János. 1938-ban Ravasz László áldotta meg házasságukat.
Folytatom az idézést:
„Esküvőnk után elszakadtunk a Bethesdától. Nehéz idők jöttek, jött a háború. Két nagyobbik leányunkat, Katicát és Klárát a Vöröskereszt kivitte rokonokhoz, Svájcba, és az uram bevonult katonának, én egyedül maradtam fél éves kis Saroltánkkal. …. Az uramról egy teljes esztendőig nem kaptam hírt. Kislányunk, Sarolta másfél éves korában hirtelen halálos beteg lett, s haldoklása közben kaptam a hírt, hogy az uram él és jön haza a hadifogságból. Hazatérte után rögtön Pécsre mentünk, ahol az Anatómiai Intézet professzora lett. Az uram az ateista materialista diktatúra ellenére, mint nemzetközi tekintélyű kutató, egyetemi katedrán, folyóiratokban és minden fórumon, ahová hívták, bizonyságot tett hitéről, és hiszem, hogy sok ifjú szívet és elmét megmozgatott.”
Szentágothai János 1994-ben meghalt, Alice néni még másfél évig élt, és – ahogy a megemlékezés elején már elmondtam – minden gondolata a frissen visszakapott Bethesda körül forgott. Érezte, hogy már csak kevés ideje lesz. Súlyos betegségének utolsó heteiben gyermekkorának Édenkertje, kedves Bethesdája ismét magához ölelte őt: Dizseri Tamás és Fazakas László nagy szeretettel ápolták és gyógyították.
Gyönyörű ajándék és váratlan öröme volt ezekben az utolsó napokban, hogy Dizseri Tamásék elhozták a Bethesda archív anyagai közül, szüleinek, a jegyben járó Biberauer Richárd és Vischer Márta levelezését, hogy megfejtse a gót betűs német kézírást, szüleinek sűrűn teleírt leveleit. Ezekből a levelekből hálás szívvel örvendezve olvasta ki az Istenre bízott élet személyes példamutatását, mely később csodálatosan beépült a kórház lelkületébe, életébe.
Dr. Réthelyi Miklós”
-rgy-
