Az „ismerd meg hazádat” mozgalom jegyében a szatmári vidék felfedezésére indult neurológiánk népes csapata a csatolt elemekkel május 28-29 én. Kissné Bánffi Rozália főnővér és segítői ugyanis azt vették a fejükbe, hogy minden évben kitalalnak valami új, izgalmas úticélt, amelyet az osztály felfedezhetet, hiszen még fehér foltként szereplő hely azon a virtuális térképen, amelyen a főnővér kis gondolati zászlócskákkal jelzi a még be nem vett területeket. Az idei választásban segített, hogy Bodó Tímea adjunktusunknak ez a vidék a szülőföldje. Szállást is ő talált szülőfalujában Túrricsén, helyismerete pedig felért egy profi idegenvezetőével. De haladjunk szépen sorban.

Péntek reggel jó korán, legalábbis eléggé korán ahhoz, hogy a bethesdás munkakezdőket kétélű megjegyzésekre sarkalljuk, találkoztunk 22 felfedező a Bethesda gazdasági bejáratánál. 3 kisbusszal utaztunk: egy a Bethesdáé, egy a Schweitzeré, egy pedig Fogarasi főorvos úré. Persze nem zárt be a Neurológia, az osztály aznap is a szokott rend szerint fogadta, gondozta betegeit, hála az itthonmaradóknak, akik tartották a frontot. Bepakoltuk a holmit, és itt kell megjegyeznem, igaz a közös bölcsesség miszerint mindegy, hogy egy, vagy több éjszakára utazol, a csomagod ettől nem lesz kisebb.

A terv szerint, a pontos indulás után meg sem álltunk Nyíregyházáig. Igaz az M3-as biztosan kijelölt csomópontjai közt is sikerült elhagynunk egymást, de összeszedődtünk a mobiltelefonoknak hála. Egy kis szakmát csempészve az utazásba a Jósa András Kórház Gyermekosztályát látogattuk meg, ahol Csüllög Zsuzsa és Merő Gabriella gyermekneurológusok kalauzoltak, sőt később maga az osztályvezető főorvos, Dicső Ferenc állt a rendelkezésünkre, hogy megossza velünk az bámulatosan korszerű új szárny – nem egészen két éve adtak át – építésével és élhetőségével kapcsolatos gondolatait.

Innen Nyírbátorba mentünk. A Báthoryakról híres város református templomát néztük meg először a helyi lelkész avatott vezetésével. Lenyűgöző a Mátyás király korabeli emlékek, a Kenyérmezei csata emlékezetének kézzelfoghatósága. Innen aztán a „középkori temlomok útja” néven ismert útvonalon haladtunk, és kezdtük belátni, ennyi idő alatt nem lehet bejárni minden helyet, amit jó lenne látni. Visszafordultunk Máriapócsra, az ismert görög katolikus kegytemplomhoz. Egy eperjesi, fiatal teológiai hallgató volt a vezetőnk, általa ismertük meg a könnyező Mária kép történetét és a hozzá kötődő csodákat. Már jócskán benne jártunk a délutánban, amikor megálltunk Kocsordon, hogy megnézzük az unitárius temlomot. Igaz, szükség volt egy kis leleményre, hogy bejussunk, de az a hölgy, aki végül kinyitotta nekünk a templomot, ami csak küllemében, főképp templomtornyában hajaz a középkori és inkább erdélyi stílusjegyekre, egyéniségével és a családi történetekkel fűszerezett elbeszélésével kivívta mindannyiunk elsimerését.

Rettenthetetlen csapatunk ezután sem állt meg. Még messze volt a szállás, és előtte még elmentünk Csengerre, az Árpád-kori településre, hogy a református templomot kívülről, belülről megnézhessük. Izgalmas a nyolc szögű torony, meg az a tudat, hogy a Méliusz Juhász Péter nevéhez köthető „csengeri hitvallás” nyomán (1576) a reformáció kálvini iránya terjedt el széles körben ezen a vidéken. – Hiába! A török sohasem hódoltatta, csak néhányszor lerabolta ezt a vidéket. És az sem véletlen, hogy a Rákóczi szabadságharc ezen a vidéken találta meg hátterét. – A csengesimai, tó mellé épült, festőien szép Árpád-kori templomot már csak kívülről néztük meg: nagy késésben voltunk, és várt a ricsei szállás.

Túrricse szintén középkori falu. Temploma gótikus alapokon épült és persze évszázadok óta református. Másik nevezetessége, hogy Kodály Zoltán népdalgyűjtő körútján ebben a faluban is járt, ma is emléktábla hirdeti a ház falán, amelyben lakott a nagy eseményt, amikor dalokat jegyzett le. Bennünket a helyi polgármester fogadott családiasan a ma már üres és ezért túristaszállónak átalakított iskolaépületben. A jószó mellett babgulyásban, csörögefánkban volt részünk, sőt, Bodó Timi apukája egy kis szilvóriummal is megvendégelt. Ki ne tudná, hogy Szatmár és Bereg a szilvafák földje, és ez nemcsak szilvalekvárt jelent.

Jól esett elbeszélgetni a csillagfényes estében a kerti padokon, de aztán hamar elpilledt, és nyugovóra tért a sok meglehetősen megfáradt vándor. Annál is inkább, mert a bátrak futást és kirándulást terveztek másnap hajnalra az igen közeli hármas határhoz. A Napkeltét ez a bátor csapat ott figyelte, ahol Ukrajna, Románia és Magyarország határa egybekapaszkodik. Mire visszaértek, már előkerült a többi álomszuszék is a hálótermekből, és közösen elfogyasztottuk a sültkolbász reggelit, amit a helyi erők készítettek el visszamenőleg egészen a disznóvágásig. Persze az jóval korábban volt, nekünk csak a finom, ropogósra sült apró kolbászkákat kellett befalni, amiből egy 6 centis darab is önmagában kitett egy komplett étkezést egész napra, persze csak egy városi gyomornak. (Ja, kérem, falun tudnak élni! A jó levegő, a mezei munka megkívánja a magáét. (És itt kenyérből van a kenyér és kolbászból a kolbász, nemcsak adalékanyagból.)

A második nap úticéljai voltak Csaroda, Tákos. Olyan helyek, amit minden magyarnak legalább egyszer életében látnia kell, és milyen remek, hogy a gyülekezetek érdemes asszonyai fogadják ott szíves és színes szóval a vándort. Olyan jó látni, és hallani a tájszólást, és hogy vannak, akik nagyra tartják és megbecsülik a helyet, ahol élnek. Beiktattuk még Tiszacsécsét, hogy hódóljunk Móricz Zsigmond emléke előtt, de igazán sokat a Túr és a Tisza összefolyásának látványa adott. Ahol a „Nagybukó” van, a helyiek elnevezése szerint. Mi szegények beleéltük magunkat, hogy azon a helyen, ahol állunk, írta a jó Petőfi, hogy: „Nyári napnak alkonyúlatánál / Megállék a kanyargó Tiszánál / Ott, hol a kis Túr siet beléje, / Mint a gyermek anyja kebelére.” És, amikor már jól beleéltük magunkat a nagy érzésbe, akkor a helyi erők felvilágosítottak, hogy ez a hely, nem az a hely. Az jó 5 km-re alant van a Tisza folyásán, Nagyarnál, de oda bemenni nemigen lehet gumicsizma nélkül. Ez a hely meg az a mesterséges folyása a Túrnak, amit később azért építettek, hogy a sokszor nagyon magas vízállású Tisza miatt a Túr folyó vizét néhány méter magas bukógáton keresztül engedje a Tiszába, hogy magas vízállásaikor a Tisza vissza ne duzzassza a Túr vizét. A hely másik érdekessége az egyedülálló diófaliget. Sajnos láttuk a korai fagyok hatását, a liget zölden virító lombjai közt nem igen mutatkozott zöld dió, amire a lekvárkészítő háziasszonyok fenték a fogukat.

A csapat egy kisebb része még Szatmárcsekére is eljutott. Takarja a feledés jótékony homálya, hogy milyen félreértésnek köszönhetően. Így legalább e felfedezők megállhattak a csónak alakú kopjafáknál és Kölcsey emlékművénél a temetőben. Nem tudtuk kihagyni Túristvándit sem, ahol az egyetlen, Magyarországon még működő vízimalom áll. Ipartörténeti emlék, de ezzel együtt lenyűgöző, ahogy a népi lelemény kitalálta és megalkotta ezt a szerkezetet. Az ilyesmi nem tanítható.

A tákosi templom kertjében aztán tíz körömből ebédeltünk, végül irány Szerencs. Itt Fogarasi főorvos úr ismerősének, Szabó Gyula bácsinak a pincészetében ismerkedtünk visszafogottan, és egyre inkább a hazaérkezés áhított pillanatai felé összpontosítva gondolatainkat a tokaji hegyvidék szöllőfajtáinak hordóban érlelt gyümölcseivel. Magyarul bórkostolóban volt részünk.

Jó későn értünk haza, de boldogan. Fárasztó volt, de sok élménnyel teli, és együtt voltunk, beszélgettünk, csodákat láttunk, és ezek közül jó ránézni a saját hétköznapjainkra. Meg aztán olyan szép ez a Magyarország. Boldog, aki észreveheti, hogy mennyi érték, mennyi szép hely, a természet micsoda gazdagsága van itt. És boldog, aki tisztelni, megbecsülni tudja mindezt, ahogy a tákosiak. Paticsfalu, kazettás mennyezetű templomukat „mezítlábas Notre Dame”-nak nevezik. És épp úgy kiegyenesítik gerincüket, mintha Párizsban lennénk a Notre Dame előtt.

Köszönet a szervezőknek, az Alapítvány támogatásának és Szatmárnak, hogy ilyen szép, és ilyen szívesen fogadja a vándort.

-rgy-