Szubjektív emlékezés Horváth Erikára – vagy ahogy mindenki ismerte: Hori Erire
A száraz hír úgy szól, hogy vezető aneszteziológiai asszisztensünk július 25-én este, hosszan tartó, krónikus betegség következtében elhunyt.
Azóta bénult állapotban próbáljuk valahogy megérteni, értelmezni ezt a hírt. Nem nagyon lehet. 51 éves volt. Ennek az egésznek az égvilágon semmi értelme nincs.
Erika egy rendkívül megbízható, lelkiismeretes, nagy tudású és nagy tapasztalatú asszisztens volt, akivel öröm volt együtt dolgozni. Ha ő jelen volt a műtőben, akkor az volt az ember érzése altatóorvosként, hogy ott baj már nem is történhet.
Világéletében a kórházunkban dolgozott, kezdve ágy melletti nővérként, folytatva fül-orr-gégészeti asszisztensként. Nem kellett azonban sok hozzá, hogy rátermettségét, talpraesettségét és gyors észjárását látva Király Etelka, az akkori vezető aneszteziológiai asszisztens 1997-ben meghívja a csapatába. Ebbe a szakmába is gyorsan beletanult, majd a rá jellemző nagy munkabírás mellett gyorsan sok tapasztalatot is szerzett.
Annyira együtt élt a beteggel és a műtéttel, hogy amikor az aneszteziológus orvos még csak kigondolta, hogy mire lenne szükség, Erika már nyújtotta is neki a gyógyszeres fecskendőt vagy a megfelelő eszközt – még azelőtt, hogy a kérés egyáltalán elhangzott volna. A rendszeretete és precizitása miatt az asztalán mindig minden ugyanolyan rendben sorakozott – ez szintén a biztonságot szolgálta.
Többen vagyunk olyan – azóta már „felnőtt” és tapasztalt – aneszteziológus orvosok, akik kezdő fiatalként, az első műtői szárnypróbálgatásaink idején sok apró fogást és trükköt tanultunk tőle, melyeket beépítettünk a saját gyakorlatunkba és azóta is őrzünk.
Az ő munkához való hozzáállását, szemléletét és igényességét viszi tovább az asszisztensek azon fiatalabb generációja is, akiket ő tanított be.
A munkatársaival való kapcsolatában mindig igen korrekt, nyílt és egyenes volt, a szakmai kérdésekkel kapcsolatban alázat jellemezte. A gyerekekhez figyelmesen és kedvesen fordult, minden korosztályba tartozó beteggel megtalálta a megfelelő hangot. Kis betegeinket mindig dicsérte, még akkor is, amikor nem is voltak annyira „ügyesek”. (Mondjuk, a betegektől nem volt sok türelemre szükség, mert vénaszúrása még nehéz helyzetben is 99%-ban elsőre sikeresnek bizonyult.) Mind a kollégákkal, mind a betegekkel való kapcsolatában rendkívül tapintatos és mások gondjaira érzékeny volt.
Szerette, ha a kisebb gyermekek bealtatásakor együtt éneklünk nyugtatásul. Korábban mindig a „Vuk” főcímdalát énekelte, később szívesen hallgatta és átvette a fiatalabb orvosgeneráció által behozott Kaláka nótákat.
Király Etelka nyugdíjba menetele miatt 2008-ban vezető asszisztensi feladatkör elvégzésére kapott felkérést. Onnantól kezdve – szakmai rátermettsége, tapasztalata és lelkiismeretessége okán – ezt a feladatot is kiválóan végezte. Vigyázott, hogy közben ne távolodjon el a műtőtől sem, mert ott szeretett igazán lenni. A beosztott munkatársait anyatigrisként védte.
Magánéletében időről időre nagy nehézségeken ment keresztül, de olyan hatalmas akaraterővel és méltósággal rendelkezett, hogy a kórházi munkáját ezen időszakok alatt is ugyanolyan igényességgel és minőségben végezte.
Mindvégig hatalmas örömet és támaszt nyújtott neki stabil párkapcsolata; párjáról mindig végtelen szeretettel és megbecsüléssel beszélt; tudta, hogy milyen kincse van általa.
Hónapok óta tudtuk, hogy nagyon-nagyon beteg, mégis irracionálisan reménykedtünk valami csodában. Július 25-én este ez a remény végleg szertefoszlott. Azóta is próbáljuk megfejteni, miért történt vele mindez; miért volt egy ilyen jó ember ennyi szenvedésnek kitéve. Ez a megértési próbálkozásunk valószínűleg reménytelen, hiszen emberi ésszel felfogható értelmet az egész mögött nem találhatunk. Idővel majd meg kell tanulnunk valahogy együtt élni a Hori Eri nélküli Bethesda kórházzal. A hívők pedig hálát adnak az Úristennek azért, hogy ismerhették őt és hálát adnak mindazért a jóért, amit rajta keresztül adott a világnak.
