Ágnes néni elment
Ismét gyászolunk. Rövid szenvedés után, május 21-én éjjel, Pécsett, a Klinika Intenzív osztályán elhunyt Fekete Sándorné, Dizseri Ágnes, mindannyiunk szeretett Ági nénije. – 20 évvel ezelőtt, egy szép tavaszi napon, ha nem csal az emlékezet, két 60-as hölgy, „gyülekezeti asszonytestvér” kopogtatott be néhai főigazgatónk dr. Dizseri Tamás irodájának ajtaján. Gosztonyi Mimi, és Dizseri Ágnes. „Tamáskám, – szólította meg a főigazgatót nagynénje, Ági néni – mi úgy szeretnénk tenni valamit a Bethesdáért, a református kórházért, a gyerekekért. Ugye kitalálod, hogy hogyan tudnánk hasznossá tenni magunkat?” – És lőn. Az újjá szerveződött, újra alakult Bethesda első két önkéntese, a hőskor nagyasszonyai – az Old Lady-k, ahogy tréfásan mi hívtuk őket – Mimi és Ági néni megkezdték munkájukat. Ági néni az Ilka utcai épület osztályait kapta törzshelyül. Minden héten háromszor, négyszer és ha kellett minden nap megjelent előbb az onkológián, meg a neurológián, aztán a pulmonológián, legvégül még a rehabilitációs osztályon is. Jött, felvette fehér köpenyét. Kitűzőjét a nevével, titulusával felcsippentette a köpenye gallérjára, és jó illatúan, szelíd módszerességgel, mosolygósan járta a kórtermeket. Ment ágyról – ágyra. Mesélt, verset mondott, rajzolt és színezett, énekelt is (bár ezt nem szerette, mert szerinte nem volt jó hangja), olvasott a Bibliából, megigazította a párnát, adott inni, szemérmesen behelyezte az ágytálat, kiment, hogy szóljon a nővérnek, ha lement az infúzió, ott ült a könnyeiktől fuldokló szülők mellett, akik gyógyíthatatlan beteg gyermekük agóniáját kényszerültek végignézni, és imádkozott.
Az elmúlt 20 évben nem volt nélküle epi-klubnap és tábor, Ilka utcai esemény, különösen is az I. Bel-es és a Neurológia karácsonyi ünnepségei számítottak üdítő jelenlétére. Karizmája, isteni ajándéka a hallgatás képessége volt. Elképesztően tudott hallgatni, meghallgatni. Figyelt minden emberre, gyerekre, munkatársra. Észrevette a jeleket, a finom, halk jelzéseket, a szükségeket és a hiányokat. És akkor megtette, amit kell. Nem lármázott, nem jajveszékelt, nem nagyította a bajt, és a saját jelentőségét, csak segített, csak kért, csak simogatott, csak jelen volt teljes valójában.
Ági néniről senki nem gondolta, hogy fáradt, és hogy beteg. Tartása volt. Feleségként, anyaként, nagymamaként, közgazdászként, és aktív református gyülekezeti tagként leélt élete terheit soha nem sorolta, meg sem említette. Két orvos gyermeke, számos unokája számára csak a büszkeség és az Isten iránti hála erőforrásai voltak. Így gondolt rájuk, de hallgatott és mosolygott, ha bajairól kérdeztük. Szolgálni szeretett, abban volt önmaga, a magáról, bajairól megfeledkező ember. Aztán, amikor a teste és szelleme számára is könyörtelenül jelezte, hogy eljött az idő, így köszönt el tőlünk: „Nem akarok még én is teher lenni.” Egyik napról a másikra, ahogy jött, úgy ment. Hűséges szövetséges és munkatársával, mondhatni felettesével Magai Margit katechéta pedagógusunkkal, az önkéntesek koordinátorával tartotta már csak a kapcsolatot a távolból. Tavaly a reformációi istentiszteletünkön láttuk utoljára körünkben.
Mosolygott, megölelte régi ismerőseit, de nem volt már a tekintetében a megszokott erő, az a bizonyos tűz. 84 év adatott neki.
Köszönjük, Ági néni! Hiányozni fogsz! Minden jó cselekedetért, amit velünk és a megszámlálhatatlanul sok gyerekkel és családjaikkal tettél, ahogy te is gondoltad, és mondtad mindig: Soli Deo Gloria! (Egyedül Istené a Dicsőség!)
Búcsúztatása Pécsett a református gyülekezeti házban lesz június 12-én, pénteken 11 órai kezdettel. (Pécs, Szabadság út 35.)
-rgy-
