Csendes héten a református drogmisszióban

(Dr. Mikos Borbála intenzívterápiás osztályvezető főorvosunk egy hétig főzőtt 40 emberre Hejcén a KIMM csendeshetén önéntes felajánlásból. A hétről írt gondolatait olvashatják alább.) Szeptember 5-8 között lehetőségem volt részt venni Hejcén a református drogmisszió csendes hetének programjában Victorné Erdős Eszter, a  Magyarországi Református Egyház Kallódó Ifjúságot Mentő Misszió Ráckeresztúri drogterápiás otthonának lelkész-vezetője jóvoltából. Nem a szerencsés véletlen, hanem Eszter kedves figyelmessége folytán, ugyanis egyszeri találkozásunkat követően rendszeresen értesített engem is programjaikról. Amikor a csendes hétre keresve szakácsot, emailt küldött a misszió valamennyi önkéntesének, úgy éreztem,
ez a kérés célzottan nekem szól. Bár Eszter nem sejthette, mennyire szeret(tem)ek sütni-főzni, hogy leginkább így tudom kifejezni a szeretetemet, és azt, hogy mások mennyire fontosak nekem. Közben pergett a perzselő augusztus, és hirtelen vészes közelségbe került az indulás napja. El-eluralkodott bennem a félelem, hiszen nem is tudtam igazán, mi az a csendes hét. Na meg aztán 40 emberre még soha nem főztem – azt se tudom, mekkora fazék kell, hogy mindenkinek jusson majd leves. De ekkor már nem volt visszakozás. Hétfőn reggel feszülten ültem az autóba. Néhány km után oldódott a szorongásom, és vidáman tettük meg a kb. 250 km-t. Az úti cél Hejce volt, a csendes hét helyszíne a bibliatábor. Amikor –késve- beléptünk, a fiúk már körben ülve vártak bennünket az ebéddel, de senki nem evett egy falatot sem, amíg nem volt együtt teljességében a csapat. Elérzékenyültem, és elszégyelltem magam: hát ettől a különös, zárt világtól tartottam én?
Hejce ideális falvacska ahhoz, hogy találkozhassunk a csenddel, hogy lecsendesedhessen háborgó lelkünk, dübörgő gondolataink, kényszeres pótcselekvéseink. Tudtad, hogy Borsod-Abaúj-Zemplén megyében, Miskolctól 60 km-re, a Zemplén nyugati lábánál fekvő, egyik legrégebbi települése hazánknak, amit már I. István az egri püspökségnek adományozott 1000 táján, Eszterházy Károly gróf pedig a 18. században itt építtetett kastélyt? Szégyenkezve kell bevallanom, hogy mindez ideig semmit nem tudtam Hejcéről, holott közel 30 éven át a közelében éltem.
A gondosan rendben tartott parasztházakkal szegélyezett, dimbes-dombos Fő utca mentén kanyarog a barokk kőhidakkal átölelt Szerencs patak. A táj természetes varázsa már önmagában is lélekemelő. Ezt tovább fokozzák Nemes Sándor famíves népi motívumokból ihletett csodálatos fafaragásai: a Trianon emlékoszlop, az 1848-49-es emlékhely, az obeliszk, az életfák és bokrétafa. Valamennyi egy külön kis csoda, bár az alkotóművész hitvallása szerint: „Nem csinálok csudát, csak nemzeti kultúránkból a rám eső rész ápolását vállalom. Ez viszont kötelességem.”
A településnek van egy római katolikus temploma, ami a 15. században, késő gótikus stílusban épült, erődfalai ma is állnak. A hagyomány szerint a templomhajó alatt altemplom húzódik. A szentély alatti kriptába – ami temetkezési helyül is szolgált- rejthették a templom és a falu kincseit a török portyázások idején. A templom kertjében Tost Barnabás síremléke áll. Ő volt a kassai egyházmegye magyarországi részének káptalan elnöke.

Nagyon megnyugtató érzés volt sétálni a takaros házacskák, és mosolyogva köszöntő emberek között. Mégis megborzongtam, amikor céltalan kerengésem során egy zuhanó embert ábrázoló emlékműhöz értem: a 42 szlovák katona halálát követelő 2006-os repülőgép szerencsétlenség áldozatainak állított emlékparkba. Egy év múlva –mint megtudtam- a szlovák honvédelmi miniszter a falu teljes lakosságát kitűntette a mentésben tanúsított önzetlen áldozatvállalásért. Ennek az emlékműnek és információnak teljesen egyértelmű üzenete volt számomra a drogmisszióval kapcsolatosan: nem véletlen, hogy ez a falu készséggel fogadja táborunk lakóit. A zuhanó embert ábrázoló szobor pedig átvitt értelemben nekünk is üzen.
Számunkra a Református Közösség adott otthont, és templomában az esti áhítatoknak. Victor István református lelkész és kedves felesége, Judit takaros házában szállhattunk meg, ahol a könyvek, bútorok és falak különös varázsa visszarepített esténként egy boldog, tisztes, szeretetteljes, istenfélő család példaértékű életébe. Korukat meghazudtoló fiatalos lendülettel, életigenlő optimizmussal, és sok-sok apró fortéllyal voltak segítségünkre, és álltak rendelkezésünkre mindig, bármilyen problémánk akadt.

A tábornak szigorú napirendje volt. Pontban 8 órakor reggeli, délután egy órakor ebéd, este 6 órakor vacsora. Délelőtt és délután csoportfoglalkozások, este 7-kor közös áhitat a templomban. Ezeken mindenki részt vett. Uzsonnára a faluból mindig megleptek bennünket süteménnyel – meghatóan kedves figyelmesség volt számunkra. Az első ilyen meglepetést én szerezhettem, az otthonról vitt muffinokkal…
Délelőtt enyém volt a tábori konyha. Az előre megtervezett ételeket kellett elkészítenem.  Nem is tudom, hány literes volt a fazék, de hatalmas, amiben a levest főztem. Ám, mint utólag kiderült, ez volt a dolog könnyebbik vége. Mert a második fogás jelentette az igazi kihívást. Kedden 100 szelet rántott hús, szerdán 160 palacsinta!  Hamar rá kellett jönnöm, hogy reggel legkésőbb 6-kor a konyhában kell lennem, és este legkorábban 6-ig ugyanott, sőt, másnapra elő kell készülnöm az alapanyagokkal, mert délelőtt az ebédig rendelkezésemre álló néhány óra édeskevés. Hihetetlen, de fáradhatatlan és olyan összeszedett voltam, hogy égett a kezem alatt a munka, és minden időre elkészült. Szünetekben a fiúk is segítettek, amiben tudtak, de csak az oda beosztottak léphettek be a konyhába. Izgultam a rizsköret miatt, mert hozzászoktam a zacskós félkész forma gyors és egyszerű elkészítéséhez, és nem tudtam, mit fogok kezdeni több kiló nyers rizzsel. Zsolti bámulatosan megoldotta helyettem. Atesz minden reggel bekukucskált hozzám, és nagyon hasznos tanácsokkal látott el, hogy ne valljak kudarcot az önmagam által ez ideig oly nagyra értékelt főzési tudományommal. A több kilós húsdarabot nemhogy felszeletelni, kiemelni se tudtam a hűtőből, de szerencsére Zoli gyorsan segítségemre sietett. Gergő és István ragyogóvá varázsolta a konyhát, ami igazán művészet volt részükről (utánam még önmagamnak sem könnyű rendet rakni). A rántott húsnak nagy sikere volt, és én annyira örültem, hogy egész nap eszembe se jutott az evés.
Szerdán a frankfurti leves mellé palacsinta volt a második fogás. Atesz szólt, hogy fejenként legalább 3 legyen, mert utána kirándulni mennek, és kell a hegymászáshoz az energia. Előző este megsütöttem kétharmadát, hogy másnapra kevesebb maradjon, de az ég közbeszólt, mert alig hogy elmentek a fiúk csoportfoglalkozásra, kifogytak a gázpalackok…és másfél óráig csak járkáltam tétlenül fel-alá, már előre szégyenkezve, hogy éppen én nem tartom be a napirendet, mert nem készülök el időre az ebéddel. Feca műszaki szakértelemmel elhárított végülis minden akadályt. Lázas töprengés fogott el, mivel töltsem meg a palacsintákat, ugyanis előző nap délután is azt kaptunk egy falubeli nénitől (kakaósat és ízeset).

Féltem a fiúk kritikájától, hogy már megint ugyanaz, ennyire ötletszegény vagyok! Benéztem a hűtőbe, és nagyon megörültem az 5 kiló túrónak, de Atesz rendre intett, hogy: „Nono, az a túró a csütörtöki túrós csuszához lesz, szerdán nem használható fel”…és egyszer csak kipattant a szikra: a gyümölcslevesből kimaradt vaníliapudingból, és a szekrényben talált kakaóporból csoki-és vaníliaöntetet készítettem, háromszögletűre hajtogatott palacsintákat hármasával virágszerűen elrendezve a tányérokon, megtöltöttem és leöntöttem vele, közepükre (a virág bibéjeként) szintén a gyümölcsleves maradékaként árválkodó őszibarackgerezdeket tettem, majd minden egyes tányéron vékony csoki csíkkal zárt kört rajzoltam a palacsintaszirmok köré (mint a mi kis zárt körünk volt esténként a templomban, amikor körbeültünk az Úr asztalánál közös áhítatra). Az asztalra felsorakoztattam őket, és vártam a csapatot, vajon mit szólnak majd hozzá. Most is, ahogy így utólag írom a „visszaemlékezésemet”, olyan túláradó boldogság tölt el felidézve azokat a perceket, tágra nyíló szemeket, és elismerést ontó szavakat!
A csütörtöki ebéddel nagyon kellett igyekeznem, mert aznap vissza kellett utaznom Budapestre. Ezért szerdán késő estig maradtam a konyhán, és a marhapörköltet előre elkészítettem a gulyáshoz, a zöldségeket megpucoltam, hogy másnap délelőttre csak a túrós csusza maradjon. Azt akartam, hogy egyik fiúnak se kelljen csoportfoglalkozás helyett a konyhán dolgoznia, hiszen Nekik az a fontos, hogy a terápián mindvégig ott legyenek, ne maradjanak ki semmiből. Én csak ennyivel segíthettem nekik. Na meg néha egy kicsit a mosogatásban, mert az nem férfimunka igazából.
Hát, röviden ennyi volt szakácsságom története.

Az ott tartózkodásom azonban ennél jóval több. Az esti áhítatok hangulatát és hozadékát csak töredékesen tudom szavakban kifejezni.
A közös éneklések János gitárkíséretével nemcsak szépséges dallamuk, de szövegük tartalma és mondandója által is megérintett mindnyájunkat. A bizonyosságtételek a céltalan tobzódásoktól, csapongásoktól a megtérésig vezető személyes életutak őszinte feltárásával igazolták mindnyájunknak, hogy mindig van még egy utolsó esély, hogy soha nem vagyunk végérvényesen kitaszítottak és elhagyottak.
A bibliai részletek, és Eszter szentleckéi utat mutattak az újrakezdéshez, és hogy mindnyájunknak megvan a maga kis fügefája, mint Zakeusnak, hogy mi magunk vagyunk életünk főszereplői, és mi írjuk meg a darabot, hogy mit játszunk, milyen szerepet vállalunk életünk színpadán. Elkészítettük közös zászlónkat, tarisznyánkat, köveinket útravalónak, megajándékoztuk angyalainkat egy igével…és mindig mindent megköszöntünk egymásnak.
A szerda esti áhitat miatt különösképpen aggódtam. Mivel hosszú órákig főnie kellett a marhapörköltnek, úgy látszott, nem jutok el rá.  Aztán fél 8 tájban –ácsorogva a gáztűzhely mellett, amit nem tudtam elzárni, hirtelen ötlettől vezérelve, levettem a lábast, hogy ne égjen oda a hús, amíg én legalább a végére lemegyek a Fiúkhoz, hiszen ez volt az utolsó közös esténk!

A megszokott rend szerint folyt az áhitat, aztán egyszer csak Eszter –mint mindig, mióta ismerhetem- halk, de határozott és egyértelmű szavakkal, röviden bejelentette, hogy Bori ma este van utoljára köztünk. Aki szeretne mondani valamit, most van rá lehetőség. És a Fiúk lassanként egyre többen jelentkezésre emelték kezüket, majd sorban megszólaltak.
Elöntött a forróság és szívdobogás, ezért csak mondatfoszlányokat tudok felidézni:
-Amikor megláttalak a konyhában, legszívesebben kifordultam volna, mert az jutott eszembe: Uram Isten, na, ez a szigorú nő – alig várom, hogy ne én legyek a konyhafelelős! Aztán fél óra múlva együtt nevettünk, mosogattunk, főztünk. Köszönöm.
Ahogy közénk ültél, és egyenrangúnak tekintettél bennünket… Az esti mély beszélgetésünk… Köszönöm.

Nagyon jókat főztél nekünk. Rántott hús ennyi embernek! Nagy bevállalás volt. Köszönöm.
-És a palacsinták: finomak és gyönyörűek voltak. Köszönöm.
-Én nem tudok szépeket mondani, de nagyon köszönöm, hogy lejöttél hozzánk, és ennyit dolgoztál értünk – orvos létedre. Köszönöm.
-Reméljük, ez a találkozás csak a kezdet. Gyere máskor is, sőt ne menj még vissza, nem engedünk. Ugye, Ráckeresztúron is meglátogatsz majd bennünket? Köszönöm.
A szűnni nem akaró taps hatására kitört belőlem a zokogás. Időre volt szükségem, hogy megszólalhassak. A Csend segített megnyugodni a templom hófehér falai között. Nem tudom biztosan, miket mondtam zavaromban, csak azt tudom, mit szerettem volna mondani:
„Én tartozom Nektek hálával és köszönettel, hogy Köztetek lehettem. Hogy megnyitottátok szorosra zárt világotok kapuján kívül megtépett szíveteket és meggyötört lelketeket, megosztottátok sorsotokat, útvesztőiteket hitelesen és őszintén, szépítés nélkül velem.
Hogy a kiránduláson szedtetek nekem mezei csokrot, hogy keresztet faragtatok számomra örök emlékül. Hogy képesek voltatok Felétek áradó őszinte szeretetemet elfogadni. Hogy megmutattátok a Csend jelentőségét a lelkünkhöz vezető úton, hogy észrevettétek, amikor fájó érzések öntöttek el, és rám szóltatok: gyere kifelé azonnal az érzésből, gyere.
Kérem a jó Istent, adjon Nektek és nekem is erőt, hogy ha botladozva, néha elesve is, de végigjárjuk azt az utat, ami a lelkünkhöz vezet bennünket, amikor szívünkbe költözik a béke, nyugalom, szeretet. Ne legyetek türelmetlenek, saját sorsomról tudom, nem villámcsapás szerűen jön el a várva várt és vágyott változás! A szerelemhez tudnám ezt hasonlítani. Egyszer valaki –akit nagyon szerettem- azt mondta nekem: „… igen, a lángoló szerelmi mámor nagyon jó érzés, önkívületi állapot. De egyszer csak eljön a felébredés, a lángoló tűz mindent eléget, és csak hamu marad a szerelem helyén. Ne erre vágyj! Legyen a szereteted folyamatosan, de lágyan izzó, ami mindig és kiolthatatlanul melegen tartja a szívedet, és amiből nincs fájdalmas megsemmisítő felébredés, mert ébren, tiszta tudattal érzed és éled át!
Köszönöm, hogy megérthettem, miért volt az ittlétünk „csendes hét”.

Megértem, ha a Kedves Olvasó kicsit különcnek tart – elolvasva a fent leírtakat. Talán, amikor elvállaltam a szakácskodást, bennem is volt valami különcködés, valami kísértés féle, hogy belevágok valamibe, ami nem is az én dolgom; hogy elmegyek olyan emberek közé, és olyan élethelyzetbe, ahol semmi nem mindennapi, nem átlagos, ami lelkileg is nagy megpróbáltatás.

Aztán amikor délelőttönként csendes magányomban a méteres hosszú fakanállal kavargattam a levest, és örömet éreztem, és csend volt a szívemben és béke, és láttam-hallottam tragikus sorsokat, kitaszítottságból, a társadalom pereméről elszántan visszaigyekvő, ezért szenvedéseket vállaló, fiatal, mégis sokat megélt férfiúkat, megértettem, miért is kerültem közéjük.
Erőt merítettem Tőlük és Belőlük ahhoz, hogyan kell felvállalni a történetünket, elengedni a múltunkat, szembenézni önmagunkkal, és véres verítékkel megharcolni az újrakezdésért – még ha az fájdalmasabb is, mint az önpusztító, önkívületben, mámorban, illúziókban töltött addigi életünk volt is. Láthattam és megtapasztalhattam, hogy erősek csak együtt lehetünk, hogy meg kell tanulni az alázatot, a másik és a másság, valamint a felénk nyúló segítő kezek elfogadását. Nem csupán adni kell tudni, hanem kapni és elfogadni is.
Köszönöm Nektek, Fiúk, az őszinteséget, bizalmat és befogadást! Neked: Eszter, hogy kitártad táborotok kapuját nekem is, hogy esténként a tornácon a vén körtefa árnyékában annyi bölcs útravalóval ajándékoztál meg. Köszönöm a Magyarországi Református Egyház Bethesda Gyermekkórházának, dr. Velkey György főigazgató főorvosnak és kedves Munkatársaimnak, hogy megnyitottak egy új utat, és segítségemre voltak azon elindulni, átvállalva az én munkahelyi feladataimat, önzetlen áldozatok árán!

„Mielőtt egyet lépnél, mielőtt bármit tennél,
Mielőtt elindulnál, mielőtt bármit szólnál,
Tedd mérlegre önmagad, tedd mérlegre az álmodat,
Tedd mérlegre az éveket, tedd mérlegre az életed!

Kérdezd meg, melyik az az út,
Amelyen az ember biztos célba jut?
Kérdezd meg, milyen az igazság,
Amelytől tisztább lesz az egész világ?

Kérdezd meg, hol van az az élet,
Amelyben az ember boldogabban élhet?
Mielőtt útra kelnél, mielőtt énekelnél,
Mielőtt bármit adnál, vagy bárkit megtagadnál,
Mielőtt eltévednél, mielőtt tönkremennél,
Mielőtt elhervadnál, mielőtt sírba szállnál…”