Türelemmel viselt, elhúzódó betegeskedés után Dr. Balla Zsuzsa az Apáthy István, majd a Bethesda Gyermekkórház intenzív terápiás osztályvezető főorvosa április 24-én végleg elment. Tudtunk két éve kezdődő betegségéről, küzdelmeiről, ő maga értesített bennünket minden fordulópontnál. Egy hónapja magához hívott bennünket, Sanyit és engem, amikor még a Margit Kórház onkológiáján feküdt. Nem adott szót. Mindent pontosan elmagyarázott, például azt, hogy az ő életének betetőzése a Bethesda volt. Ránk bízta halálát és a temetését. Pár nappal később arról értesített, hogy beköltözött egy fővárosi hospiceba. Utasított, hogy hívjuk rendszeresen, de ne látogassuk. „Ne lássatok fuldokolni!” – ez volt az utolsó instrukciója. Aztán jött a hír, hogy elment. 77 év adatott neki. Alább a 70. születésnapjára szervezett, meglepetés köszöntésről szóló beszámolóval villantjuk fel alakját. Ezt az alkalmat a szívébe zárta, mindvégig emlegette.

„Történt pedig egy ködös, november végi napon, hogy Balla főorvosnő szigorú felszólítást kapott közvetlen kollégáitól, mely szerint december 3-án délután 3 órára köteles megjelenni az ebédlőben tartandó osztályos Mikulás alkalmából.

Balla főorvosnő erős idegzetű, sokat megélt asszony, aki már csak munkájából (intenzívterápiás szakorvos) kifolyólag is megtanulta, hogy a gyors helyzetfelismerés és alkalmazkodás az idegbaj elkerülésének záloga. Tehát nem zaklatta felesleges kérdésekkel az utasítás zord közlőjét; ha Mikulás, hát Mikulás! Ha jönni kell, hát jönni kell! Kicsit furcsállta ugyan, hogy soha eladdig még nem rendezett ilyen külön alkalmat az osztály, valamint hogy a Mikulás rendes körülmények között hatodikán szokott jönni, de hamar elhessegette magától a feltoluló kétely aprócska felhőit, ismerve az intenzívisták eltökéltségét. Mint a kilőtt ágyúgolyó, úgy hatolnak, ha egyszer a fejükbe vettek valamit, mely tulajdonságukat más pozícióba kerülve is híven megőrzik. Annak rendje s módja szerint megjelent tehát a jelzett helyen és időben, ünneplősre vett ruházatban, takarosan, ahogy szokott, és ugyanilyen ábrázattal vértezte fel magát az elkövetkezendőkre. Az alkalomhoz berendezett ebédlőben a szokott kép fogadta. A gyülekezés unalmát pogácsamajszolással elűző munkatársak bóklásztak, tereferéltek szerte. Volt közülük persze, aki észrevette, hogy megérkezett, de csak a szokásos üdvözlő szavak és ölelések és terepszínű ábrázat, tehát semmi különös. Némiképp gyanús színezetet akkor kezdett ölteni a dolog, amikor más osztályokról is befutott egy-egy kedves ismerős, bár ez sem volt nagyon feltűnő. Amikor a tömeg elérte a kritikus mértéket, egyszer csak arra lett figyelmes, hogy az addig egészen adekvátan viselkedő Simon Judit főorvosnő, a régi pályatárs minden előzmény nélkül belebújik az égszínkék paplankabátjába, fejére húzza hófehér, kötött, bóbitás sityakját és közli, hogy ő mostan a Hóanyó. Hát persze! – gondolta magában hősünk, – és hamarjában átfuttatta elméjében a téveszmés subok esetében szükséges orvosi teendők protokollját. Ám az alkalmi Hóanyó nem tágított. Továbbra is kitartóan és összeszedetten vitte szerepét. Sőt arról kezdett értekezni a konyhapultnál engedelmesen felsorakozó közönségnek, hogy a gyerekek mennyire örülnek a Mikulásnak, és hogy akik itt vannak, a lelkük mélyén valahol még mindig gyerekek. Úgyhogy ő mint Hóanyó most meg is ragadja az alkalmat, és felolvas egy levelet, amit maga sem tudja hogyan, de egyszer csak megtalált a szatyorra hajazó táskájában, talán a szél fújta oda. Ez a levél arról szólt, – és ez már hősünk gyanúját erősen felkeltette, – hogy ez a drága Balla Zsuzsa főorvosnő milyen sokat jelent a munkatársainak és a betegeinek, és hogy mindenki mennyire szereti, stb. (Persze ennél sokkal szebben volt mindez megfogalmazva, de sajna e sorok szerzője csak szájhagyomány útján juthatott az opusz fő vonalának ismeretéhez.) Amikor Hóanyó végzett a levél felolvasásával, csendre intette a közben fel-felkuncogó közönséget, mondván, hogy így elmulasztják meghallani a Mikulás szánjának csengését, amiről köztudott, hogy igen halk szavú. Alighogy e szavak elhagyták fogai kerítését, valami koppant, valami dobbant, és íme, feltárult az ebédlő bibliaterem felé nyíló ajtaja. Az izgatott tekintetek össztüzében maga a Mikulás lépett a terembe. Balla főorvosnő most megint arra kezdett gondolni, hogy mégis csak Mikulás ünnep lesz ez, de a javából. Ugyanis a Mikulás hagyományosan piros, és enyhén vasaláshiányos köpenye alól barna sportcipő villant elő, kampós botját – melyre támaszkodott – máskor pedig mintha a vetítővászon lehúzásánál látta volna házi tudományokon. A Mikulás kötött állszakálla mögül érces férfihang zendült: mélybarna színében többek Seprődi doktor egész kórust alátámasztó basszus hangját vélték felismerni, melyet a jubileumi ünnepségünk kórusát hallgatva maga a köztársasági elnök is megcsodált egykor. A Mikulás nem kerülte a kását. Rögtön a lényegre tért miután a nagy rohanástól kifáradva egy székre rogyhatott. Teli zsákjából a piros alma, aranyág mellől ő is előhúzott egy levelet, amilyeneket jó gyerekekről a Mikulás szokott volt kapni. Mihelyst belenézett, megkérdezte, hogy van-e itt egy Balla Zsuzsa főorvosnő nevű „gyerek”, mert akkor álljon csak oda elé példaképül a gyülekezet többi tagjainak. Megtörtént. Így hallgatta Balla főorvosnő mindazt a szépet és jót, amit a Mikulásnak küldött levélben felsoroltak róla a levél „ismeretlen” írói. Sőt, a levél végeztével a Mikulás mélyen a zsákjába nyúlt és ajándékokkal halmozta el a jó magaviseletért. Balla főorvosnő már pirulva lépett volna vissza a közönség soraiba, hogy más jó gyerekeknek is jusson a Mikulás közelségéből, amikor az fiatalosan felpattanva közölte, hogy őneki sietős, kívül tágasabb, a többi gyerek majd más alkalommal kerül sorra, addig is viszont látásra. Lőn világosság. Most végleg lehullott a lepel, fényre derült az igazság és mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy ez itt nem Mikulás ünnepség, még csak nem is unortodox osztályértekezlet, hanem bizony Balla Zsuzsa főorvosnő köszöntése abból az alkalomból, hogy éppen annyi éves lett, ahány tudós férfiú lefordította az Ószövetséget görög nyelvre még Krisztus előtt, azaz Septuaginta, vagy is 70. Volt nagy öröm. Kitárultak a fogadásra felterített bibliaterem ajtajai, és az egész felszabadult közönség átvonult, hogy pohárköszöntőkkel, kötetlen beszélgetéssel, finom falatok és torták elfogyasztásával fejezze be a remekbe sikerült születésnapi ünneplést, melyet az ünnepelt néha könnyesen, többször nagyokat kacagva, majd rögtönzött köszönő beszéddel fogadott.

Az össznépi és szeretetből fakadó összeesküvésnek ez a neme, a megelőző, konspirációs elemekkel gazdagon rakott szervezés, melyért köszönet minden „összeesküvőnek”, talán azt is üzeni, hogy a „bethesdás lélek” még nem fáradt el a nagy gyógyító nyüzsgésben. Időről-időre megmutatja fiatalságát.

Isten éltesse Balla főorvosnőt!

-rgy-