„Egy éve történt” dr. Mikos Borbála írása
Katasztrófákkal, tragédiákkal, pótolhatatlan veszteségekkel sújtott világunk és személyes sorsunk megrendítő terhe alatt sokszor kilátástalannak, értelmetlennek érezzük életünket. Felbecsülhetetlen égi adomány, kegyelem, ha a megpróbáltatások értelmet nyernek számunkra azáltal, hogy megtanítanak bennünket az élet tiszteletére, embertársaink megbecsülésére, szeretetére, és felszínre hoznak lelkünkben mélyen szunnyadó együttérzést, segítő szándékot, önzetlenséget.
Immár egy éve történt Haitin az a borzalmas földrengés, aminek számokban nem mérhető súlyos következményeivel (járványok, éhínség, létbizonytalanság) azóta is küzdenek a kicsi sziget túlélő lakói.
A Haiti Köztársaságban 2010. január 12-én történt 7.3 erősségi fokozatú földrengés nem csupán fővárosát: Port au Prince-t döntötte romokba, hanem emberek százezreit is maga alá temette, családokat szakított szét, és többszázezer gyermeket taszított árvaságra.
A Magyar Református Szeretetszolgálat második önkéntes csoportja 2010. január 28. és február 5. között vett részt a lakosság egészségügyi ellátásában. A csoport szervezője és irányítója Osgyán Dániel, szakmai vezetője dr. Sári Ferenc, lelkésze és adomány koordinátora Fodor Gusztáv, további tagjai dr. Juhász Györgyi mentőorvos, Albert Tamás vezető mentőtiszt, és dr. Mikos Borbála gyermek-és intenzív terápiás orvos voltak.
A csapat a Dominikai Köztársaság fővárosáig megtett közel 20 órás repülőút után alkalmi szárazföldi közlekedési eszközzel jutott el Haiti fővárosába. A Petion-Ville negyedben talált kis klinikán végezték gyógyító munkájukat az egészségügyi ellátásra szoruló lakosság felnőtt és gyermek betegei számára. Meglátogatták, és tápszerekkel látták el az élelmiszerhiánnyal küzdő árvaházat, ahol a beteg gyermekeket lehetőségeik keretein belül gyógyították.
Amint a nap felkelt, a kis klinika is kitárta kapuit a betegek előtt, és esténként csak a sötétedés kényszerítette őket pihenőre a Francia Nagykövetség parkjában verbuválódott nemzetközi sátortáborban.
Szűkös technikai felszereltségükben, és kommunikációs nehézségeik közepette igen nagy jelentőségűvé vált a betegek rendkívül gondos és alapos vizsgálata a baj felderítésére. Gyógyító munkájukat a klinika külföldi gyógyszerei mellett a hazánkból magukkal vitt nagylelkű gyógyszer-, kötszer-és tápszeradományok segítették: a Béres Gyógyszergyár Zrt. több mint 15 000 doboz láz-és fájdalomcsillapítója, a TEVA Magyarország Zrt. adománya, a DM Kft. által felajánlott nagy értékű tápszerek, a Novo Nordisk Hungária Kft. adományaként magukkal vitt életmentő vérzéscsillapító, és a Magyarországi Református Egyház Bethesda Gyermekkórházának altató-és fájdalomcsillapító, infúzió, kötszer, fertőtlenítőszer, nagyhatású antibiotikum ajándéka.
Itthon maradt családtagjaik, munkatársaik, barátaik, és együttérző ismeretlenek követték aggódva a híreket, és nemcsak Haiti lakosságáért, hanem a csapat sikeres küldetéséért, szerencsés hazaérkezéséért is imára kulcsolták esténként kezeiket.
Gilicze Réka, a Magyar Református Szeretetszolgálat sajtóreferense folyamatosan tartotta a kapcsolatot Osgyán Dániel csapatvezetővel, így Magyarország lakossága pontos és naprakész információban részesült az eseményekről.
Mindenkinek mély hálával adóznak a csoport tagjai, amiért részesei lehettek ennek a csodálatos megbizatásnak. Mindenkinek, akik megszervezték kiutazásukat, ellátták őket adományaikkal, lelki útravalóval és bíztatással, vállalták helyettük idehaza esetleg félbehagyott vagy el sem kezdett feladataikat.
Hálájuk jelképes ajándékaként szeretnék megosztani Önökkel Haitin átélt, érték-és emberformáló bensőséges élményeiket, érzéseiket, melyek a felkelő telihold sugaránál íródtak azokon az álmatlan és könnyes hajnalokon, amikor a végtelen csöndet a hazájukban hagyott szeretteik utáni mély sóhajuk törte meg csupán.
EGYMÁS kedvéért születtünk…
Az ember, mint individuum, elszántan törekszik az önmegvalósításra. Sikeres személyiséggé szeretne válni, aki fontos, pótolhatatlan, és irigylésre méltó EGYéniség. A sikerért vívott harc nem enged megtorpanást, néha csak a „gyengébbek” magunk alá gyűrésével juthatunk előbbre. Közben elhalkulnak szívünk ártatlan, vészjósló sóhajai, pedig súgni szeretnék süket füleinkbe, hogy az ember EGYedül törékeny és szánalmas, esendő lény csupán; hogy nem önmagunk önös érdekeiért, hanem egymásért születtünk.
Végül is eljuthatunk a csúcsra, ahonnan visszatekintve rádöbbenünk, hogy EGYedül vagyunk és maradtunk…és ekkor bekövetkezhet az EGYéni tragédia, személyes sorsunk kudarca, amikor összeroppanva úgy érezzük, minden hiábavaló volt. Ha a szívünkben maradt még egy cseppnyi hófehér tisztaság, megérinthet a KEGYelem szent pillanata, és ráébredünk, hogy rossz úton jártunk.
Engem a Haiti pusztító földrengés valamiféle ehhez hasonló rá-vagy felébredéssel ajándékozott meg: csak EGYÜTT és EGYMÁSÉRT van értelme az életünknek…hogy nem vagyunk EGYEDÜL. Hiszen engem is önzetlen emberek segítettek, hogy eljussak ide, vállalták át itthoni feladataimat, aggódtak értem, hogy hazatérjek, és örömmel osztoztak átélt élményeimben…hogy EGY emberként EGYÜTT viselt nehézségek, és vállalt küzdelmek kovácsolnak életre szóló összetartozást, barátságot, szeretetet közöttünk.
Írhatnék megdöbbentő statisztikai adatokat, hátborzongató történeteket, amikről a média mindenki számára naprakész információkkal szolgált.
Valamiről viszont kevesebb szó esett: az ott átélt napok objektív valóságának lelkünkre gyakorolt szubjektív hatásairól. Talán azért, mert időre volt szükségünk a feldolgozásához, és ahhoz is, hogy beszélni tudjunk róla. Egy év távlatából –hiszen pontosan egy évvel ezelőtt: 2010. február 5-én érkeztünk haza onnan-már nem csupán szavakká formálni könnyebb, de letisztultabbak is az élmények és érzések, amiket szeretnénk megosztani Önökkel.
A szomorú évforduló kapcsán lapozgatva naplómat, annak néhány részletével szeretnénk tisztelegni a haiti nép életért vívott küzdelme előtt is.
A csapat nevében és egyetértésével
Mikos Borbála
Naplórészletek 2010. január 28- február 5. Haiti
„…Nem tudom, miért, de természetesnek tűnik, hogy itt vagyok.
Az Amerikai Bázis épülete előtti poros téren egy sátorban forgolódom. A telihold -ami olyan sejtelmesen taszító volt eddigi életem során-most beragyog mindent körülöttem, és elűzi a félelmet, amit a fegyveres őrök, megfogalmazhatatlan kétes zajok valószerűtlennek, mégis szorongatónak ható közege kelt…két napja nem mosakodtam…csak a kiszáradt föld van a fejem alatt. Egy idegen világ, távol az európai civilizációtól, és csupán öt idegen emberben bízhatok, akiket nem is ismerek, akikről nem tudok semmit – bár ez hazugság: tudom Róluk, hogy mély érzésűek és elkötelezettek az emberi szenvedés iránt, egyébként nem lennének most itt, hanem élnék odahaza kényelmes, biztonságos, civilizált mindennapjaikat…”
„…A főváros útjai mentén romokban heverő épületek, némelyek alatt összetört babakocsi, gyermekágy, autó. Az elnöki palota gerincében kettétörve és összerogyva, a katedrális összeomolva, mint egy kártyavár. Az emberek otthonai helyén hatalmas kőkupacok, mintha buldózer tördelte volna őket apró kavicsokká…”
„…36 órája ugyanabban a ruhában, mosakodás, fésülködés, smink, dezodor nélkül…lábam duplájára dagadva a 35 fokos hőségben a bundás fehér csizmámban…és mégsem érzem a fizikai fájdalmakat …”
„…Van mindössze egy fonendoszkópod, és idegen feliratú gyógyszereid. Állsz a dobozok előtt és töprengsz, hogy mit tegyél, mit adjál…Megpróbálsz diagnosztizálni anamnézis, műszerek és laboratórium, hozzáértő szakkonzíliumok nélkül…Papírzacskókat hajtogatsz, kiszámolod a gyógyszeradagot, elmagyarázod kézzel és lábbal, miből mennyit, meddig, hogyan…és vigyázol, hogy a következő napi 150 betegnek is jusson…”
„…2 perc pihenőt kérek a 64. beteg után. A ház oldalán emelkedő lépcsősor egyikére ülve rágyújtok egy cigarettára (ma a második). Egy vékony 40 körüli, egyszerű, ápolt hölgy mosolyogva siet el mellettem két üres vödörrel. Visszafelé jövet lassan halad, a vödrök csordultig vízzel. Felállok, „nagylelkűen” felajánlom a segítségemet.
Megszégyenítő kedvességgel és határozottsággal csak annyit mond:
-Igazán nagyon figyelmes, köszönöm, de ön olyan sovány és gyenge, hogy nem engedhetem!”
„…Vajon miért sújtotta a jó Isten ezeket az egyszerű, ártatlan, nélkülözéssel és lemondással terhelt életüket megbékélve cipelő sorsú embereket ezzel a szörnyű csapással?
…ezek az emberek méltók a nagy megpróbáltatásra, mert szelíd alázattal, és megtörhetetlen belső erővel fogadják-viselik sorsukat…
Miközben mi, civilizált európaiak milyen követelőzők, telhetetlenek és szánalmasak tudunk lenni! Csak rohanunk a pénzünk és karrierünk után…és ha a sors egy kis lassításra kényszerít, összeomlunk, alkoholhoz-droghoz nyúlunk, vagy kioltjuk életünket.
Lehet, hogy a haiti tragédia nem miattuk, hanem értünk, értem is történt: hogy itt legyek, és szembesüljek a lét mélységeivel, és az emberi lélek magasságaival, amit ők adnak most nekünk: hogy megtanuljam őszintén tisztelni mindazokat, akiket megalázó szánalmammal tulajdonképpen alábecsültem eddig?!…”
„…Ha valamire vágyunk, azt ki is kell érdemelnünk, azért áldozatokat kell hoznunk, és lemondásokat, akár nélkülözéseket és szenvedést.
Semmi nincs ingyen, csak úgy, csak azért, mert mi azt hisszük magunkról: nekünk jár, mi megérdemeljük…”
Nem mi vagyunk a KEGYELEM a földrengés áldozatai számára, hanem mi kaptunk kegyelmet, azzal, hogy lehetőséget adott a jó Isten nekünk erre a küldetésre.
„…Február elsejére virradó éjszaka zaklatott álmom volt: odahaza ugyanis (a valóságban) beteg gyermekeknek szánt plüssállatkák gyülekeztek egy óriási dobozban, alkalomra várva…és álmomban ott volt velem belőlük egy fél bőröndnyi Haitin, én pedig nagyon örültem, hogy elhoztam őket, és meglephetem velük a gyerekeket.
Felébredve hajnali 4-kor, türelmetlenül vártam a fél hatos napkeltét, hogy a játékokat berakhassam az „orvosi” táskámba…és amikor nem találtam, akkor ébredtem rá, hogy álom volt…elsírtam magam., és jó volt sírni végre másokért!…”
Árvaház:
„…hirtelen tragikus sorstalanságba forduló ártatlan gyermekéletek…”
„…Mire befejeztem a munkámat, a többiek már vártak rám az autónál.
Jól vagy? – aggódtak értem, de egy árva szót se szóltam.
Annyira haragudtam a világra, hogy csak két lehetőségem maradt: üvölteni -de akkor biztosan kitoloncoltak volna az ENSZ-katonák-, vagy magamba fordulva elsiratni az árván maradt gyermekek iránti mély fájdalmamat.
Annyi erőm még maradt, hogy az utóbbi megoldást válasszam. …de annyi erőm azóta nincs, hogy könny nélkül ki tudjam mondani az „árva” szót.”
„Szeretni jöttünk a világra, mi másért érdemes élni?” A második napon egy teherautó platóján 40 fokban munkalehetőségre várakoztunk, bár elcsigázva, mégis türelmetlenül. Több ezer kilométerre otthonunktól, ápolatlanul és elgyötörten, féloldali arcaszimmetriámból adódó esetlen mosolyomra valaki felfigyelt a templomba igyekvő emberek közül: -Az arcod csupa szeretet – mondta, és megszorította a kezemet. Két egymástól távoli és idegen világ, amit egy mosoly bennem felejthetetlenül és örökre összeköt. …és egy könnycsepp végiggördült a poros arcomon…” „…az emberekre tekinteni csak az óvó és együttérző szeretet fénylő szemével szabad…”
Gondolattöredékek meghitt beszélgetéseinkből idézve:
Az ember nem annyit ér, amennyit beszél
A csendes tettek mindennél többet beszélnek rólunk.
Mindig van valaki, aki megfogja a kezedet, és átvezet életed mély szakadékán – s ha feléd nyújtotta a kezét, nagyon becsüld meg őt.
Akiről azt gondolod: ki nem állhat téged-mert folyton kritizál-,meglehet, hogy éppen ő félt és szeret a legjobban. …csak a szeretet a fontos, s mi magunk nem vagyunk azok, és szeretni akkor is lehet, ha már mindenki elhagyott…
Ne a népszerűségért tedd, ha teszel valamit, hanem belülről fakadóan. Nem az a fontos, hogy mások lássák, hanem az, hogy Te érezd…
Ne neheztelj azért másokra, mert hibáznak…inkább becsüld őket azért, hogy belátják
Csak csendben és halkan…de mondjunk el mindent őszintén és nyíltan. Ne maradjon tüske egyikünk szívében sem…
Rengeteg benyomást és kiütést szereztünk Haitin. De megérte… más emberré váltunk…
El ne felejtsük ittfelejteni a csomagjainkat…na és a szívünk egy kis darabját…
„…a barátság csodálatos ajándék:
Átéltem a szeretetnek azt a dimenzióját, amikor nem helyettem, hanem velem cipelik a terheket, amikor nem hagyják, hogy lemondjak az ő javukra –mert attól ostobának, nem pedig jónak tartanak, amikor azt mondják, felelőtlen vagy – és már át is nyújtják a malária elleni gyógyszert, hogy azonnal vegyem be, amikor kikövetelik az őszinte véleményemet – és nem neheztelnek, hanem hálásak érte…Amikor az összetartozás tovább él…remélem, mindörökké…”
Memento
Bár elmentem Haitire, nem kaland- és nem becsvágyból. Egyszerűen csak úgy éreztem: mennem kell, önmagamnak is megfogalmazhatatlanul, hogy miért. Egy év után már tudom, hogy valóban ott kellett lennem akkor… és nem azért, mert pótolhatatlan szükség volt rám, és éppen rám Haitin. Nekem volt nagy szükségem arra az élethelyzetre, azokra az emberekre és csapattársakra, akik megtanítottak valami fontosat nekem: „… soha ne feledd: EGYMÁS kedvéért születtünk… és egyébként idehaza is megtalálhatod Haitit, csak ki kell tárnod a szívedet az emberek felé !” – mondták.
Ma már tudom, hogy igazuk volt.
