Elbúcsúztattuk Dr. Neuwirth Magdát

Május 16-án, a Farkasréti temetőben elbúcsúztattuk dr. Neuwirth Magdát, neurológus főorvost, a Bethesda gyógyító közössége, a szakma, a betegei és hozzátartozói által nagyra becsült és szeretett „mindannyiunk Magdáját”. Testvérei népes családja mellett, több száz fő gyűlt össze a szertartásra, melyet Magda örökké másokról gondoskodó életéhez méltóan két zápor között napsütésesre fordított idővel ajándékozott meg a Gondviselő.

Alább a temetésen elhangzott beszédeket olvashatják:

Dr. Velkey György, a Bethesda főigazgatója ezekkel a szavakkal emlékezett:

„Neuwirth Magda önfeláldozó ember volt. Önfeláldozó volt úgy, hogy az önfeláldozásból az áldozat keservét csak ritkán és rejtve láthattuk rajta. Mikor mellette voltunk, inkább az „adni jó” szenvedélyét érezhettük.
A segítés jó ízére ráérezhetett valamikor régen, mert mi, amióta köztünk volt, úgy láttuk, hogy mint egy szenvedélybeteg, örömét lelte a segítségnyújtásban és nem is akart leszokni róla. Bőkezűen osztotta szét a tudását, az idejét, az energiáját, a szabadságát és a pénzét is. Nem ismert ebben határokat, nem volt számára e tekintetben semmi se tabu, esetében nem volt „intim szféra”. És nem várt semmi ellenszolgáltatást. Ha dicsértük, vagy ha kitüntetéseket kapott, ugyanúgy mosolygott, mint mikor egyik-másik kedves sérült betege egy-egy esetlen bókot mondott Neki. És a Neki rendezett „kenetteljes” ünnepi alkalmakról is lopva ki-ki telefonált egy-egy betegéhez – folyamatosan fenntartva a segítés számára oly természetes és életelemként megjelenő fonalát.
Ebből a nagy adásból úgy ment el, hogy semmilyen nagy alkotás vagy gyűjtött kincs nem maradt utána. Tudományos közleményeket nem nagyon írt. Nem is neki való műfaj lett volna ez, mert bár szivacsként szívott be minden szakmai információt, mégis sokkal inkább ihletett művésze, mint iparosa volt a gyermekneurológiának. Színes és szórakoztató egyéniség, nagy mesélő volt, de ebből az arcából se maradt ránk kézzel fogható tárgy vagy írás. És még az anyagi javai is mind-mind odalettek ebben a szenvedélyes adásban. Nem magára költötte őket.
Itt maradtunk tehát most mi is üres kézzel. Magda élete után azonban velünk marad a tapasztalat, hogy lehet szenvedélyesen, örömmel, de pátosz nélkül egy életen át segíteni. Velünk marad a remény, hogy Magda példáján, az Ő általa is szeretett kis kórházunk, ahol Ő is elhintette a szeretet magjait, ennek a szellemnek lehet a hajléka. Velünk marad a hit, hogy nagyobb igazság nincs, mit a Nála megcsodált tevékeny szeretet. Üres kézzel ment el, de az itt hagyottnál szebb és teljesebb hagyatékot nem hagyhatott volna ránk. Köszönjük Magda! A velünk maradsz és a Bethesda Veled épül tovább!”

A szakma és a pályatársak nevében dr. Jerney Judit főorvos az alábbi gondolatokkal búcsúzott:

„Tisztelt Gyászoló Gyülekezet! Drága Magdus!
Nem búcsúzni, hanem köszönni jöttünk. Köszönni azok nevében is, akik most nem állhatnak itt körülötted, de gondolatban ők is köszönnek és köszöntenek. Családtagok, rokonok, barátok, munkatársak, tanítványok, gyógyítottaid és gondozottaid, ismerősök, Téged közelről és távolról tisztelők.
Köszönjük, hogy –rövidebben vagy évtizedeken át- része voltál az életünknek.
Igen, Te része, döntő, meghatározó része lettél -tartósabban vagy csak kritikus helyzetekben- a Téged kérők, a Rád szorulók életének. Te teljes szíveddel, figyelmeddel, odaadásoddal fordultál mindig minden hozzád forduló felé.
Nem színlelő szívélyeskedéssel, hanem érdemileg, tevőlegesen. Soha nem feltételekkel, nem visszavárólag, nem mérlegelve, nem méricskélve, hanem derűs természetességgel, megnyugtató biztonsággal vetted le minden Hozzád forduló válláról a terhet, úgy, mintha az hajszolt, terhekkel megrakott életednek csak az egyetlen könnyed teendője lenne.
Közel 44 éve ismerlek, de a Te odaadásod mit sem változott, pedig a terheid nőttek, a segítőkészséged örök maradt.
Te a legteljesebb donor voltál , nem vércsoporti, hanem emberi értelemben. Magamban, még ha nyelvtanilag hibás is, úgy hívtalak, hogy „mater donorosa”, ami sajnos az élet kíméletlensége miatt olykor inkább „dolorosa” lett.
Igen, egy kicsit mindenkinek az anyja voltál és az Anyák napján tértél örök nyugovóra.
Életed fájdalmas időszakait Te önsajnálkozás nélkül mindig feladatra változtattad és rendíthetetlen munkabírással tetted a dolgodat, másokért.
Magdus , kivételes ember vagy. Ezt mi, a tanítványaid is mind tudjuk és értékeljük.
Én a gyermek ideggyógyászat műhelyében, a Máttyus iskolában ismertelek meg közelebbről és bizonyosan részed van abban, hogy a neurológia szerteágazó területéből én is az epileptológia felé fordultam és Te támaszom, segítőm maradtál munkámban mindvégig.
Ma szinte minden gyermek epileptológus a Te nevelted, de a neurológia egyéb területén tevékenykedők is magukkal hordozzák praktikus oktatásaid hasznos eligazításait és felbecsülhetetlen értékű tapasztalati tudásod átadott gyöngyszemeit.
Te merev rendszabályok és felesleges követelményrendszer nélkül teremtettél iskolát, – példaadással. Te mindig a legnehezebb, a szinte reménytelen eseteket vállaltad fel és az ezek megoldására való törekvésből kerestél új terápiás megoldásokat és fontál bölcsőt a hazai gyermekepilepszia sebészet számára.
Drága Magdus, a Te „impakt faktorodat” az égben összegzik. Téged mi nap mint nap idézünk és  a Te munkásságod a tanítványaid  mindennapi igényes szakmai munkájában és etikus emberi magatartásában folytatódik és sokszorozódik, mert Te örökre mintát adtál. Mintát alázatból, emberségből, szolgálatból, lényeglátásból, tenni akarásból, munkaszeretetből, jóságból, önzetlenségből.
Szent Pál Korinthusiakhoz írt levelét már számtalanszor olvastam, hallottam és most rájöttem Magdus drága, hogy ez Rólad szól. Mert Te magad voltál a szeretet. És
„a szeretet türelmes, jóságos, nem féltékeny, nem kérkedik, nem kevély.
Nem tapintatlan,nem keresi a maga javát, nem gerjed haragra, a rosszat nem rója fel.
Nem örül a gonoszságnak, örömét az igazság győzelmében leli.
Mindent eltűr, mindent elhisz mindent remél, mindent elvisel.”
Magdus, mindent köszönünk Neked. Velünk maradsz. Nyugodj békében!”

A ravatalnál Becker György pszichológus a betegek és a hozzátartozók nevében mondta el az alábbi gondolatokat:

„Amikor megrendüléssel és kegyelettel állunk itt Neuwirth doktornő – ahogy mi neveztük – A Főorvosnő – búcsúztatásán, látom a szemekben a kérdést, hogyan lehetséges, hogy elmegy az az ember, aki életünkben megtestesítette a biztonságot és a reményt? Aki hitet és bizalmat adott abban, hogy meggyógyulhatunk. Hogy meg fogunk gyógyulni. Hamarosan.
Egyszer biztosan. Hogyan lehetséges az, hogy a gyógyítók is elmennek? Az anyák is. Éppen Anyák napján.
Mi kívülállók, betegek és hozzátartozók felnézünk az orvosokra, nagy titkokat tudnak ők,
életről és halálról, reményről és gyógyulásról. És persze betegségről és szenvedésről is. Az igazi orvosok, a valódi gyógyítók azonban tudnak még valamit: képesek önbizalmat és
bizalmat adni, nemcsak betegeiknek, hanem környezetüknek, kollegáiknak és
hozzátartozóiknak, sőt még egy epilepsziás pulikutyának is. Magda főorvosnő ilyen volt
számunkra, Gyógyító, aki mindig képes volt átvenni azokat a terhet, amelyekről csak mi
tudunk: a krónikusan beteg gyermekek szülei. Olyan betegséggel birkóztunk együtt éveken át, amelyik alattomosan támad, észrevétlenül átalakítja a beteg környezetét és életét. Átjárja mindennapjainkat, megváltoztatja szokásainkat. Betelepszik minden gondolatunk mögé. Mikor még egészségesként éltünk és ezt már csak úgy nevezzük magunk között, hogy „a másik élet”, mitsem tudtunk arról, hogy mennyit jelenthet este 11-kor egy súlyos epilepsziás roham után egy telefonhívás. Szívből remélem, hogy a gyászoló gyülekezetből kevesen tudják ezt, mert ez mindent jelent akkor. A Főorvosnő velünk volt és mellettünk termett, ha kellett, olyan gyógyító emberként, akit későn este is fel lehetett – sőt kellett – hívni. Éreztük, hogy akkor is gondolkodik rajtunk, amikor egyedül van, gyógyszerkombinációkon törte a fejét és ezt olyan derűs alázattal tette, amit nehéz szavakba önteni. Most akkor „főzünk” mondta, ha kitalált egy új terápiát, és közel hajolt hozzánk, látom magam előtt, ahogy szemüvegén huncutul megcsillan a fény. Velünk volt, és velünk marad. Nem használta tudománya szép szavait, amelyeket egyetemista koromban olyan jól esett kimondani: gamma-amino vajsav, vagy inkább becézve GABA. Szerény orvos volt és derűs asszony. Igazi Anya volt és mi ezzel biztos sokszor visszaéltünk, mert ez ilyen: az anyai szeretettel már csak visszaélnek az emberek. Hozzá bújtunk félelmeinkkel és szorongásainkkal, mert menedéket kínált. Szerette a betegeit. Szerette a munkáját és ez talán vigasz lehet, mert onnan szólította el a Teremtő ahol ezzel a szeretettel dolgozott, királyfinak láttatta velünk beteg gyermekünket. Arra az ágyra rogyott le, ahonnan Márkó, a fiam éppen felkelt. Akkor még nem tudtam, hogy megint valami megváltozik, fordul velünk a Nagy Kaleidoszkóp és királyfiból visszaváltozik beteggé .

„hogyha ő majd holtan
fekszik a föld alatt virággá foszoltan,
senki se tudja majd, hogy királyfi voltam.”

írja Mécs László. Mi azonban bízunk benne, hogy Neuwirth Doktornő nem csak minket volt képes átsegíteni aggodalmainkon és önsajnálatunkon, hanem példát és erőt ad majd azoknak a kiváló nőknek és férfiaknak, akik mint kollegái minden órában újra meg újra szembe kell nézzenek a betegség egyik szövődményével: a szülők félelmeivel és aggodalmával. Tudom, hogy ez a remek kórház és a benne dolgozók megismétlik és tovább is adják a módszertant: a beteg gyerekekben meglátni és megláttatni a kis királyfikat és királylányokat! Megtanulhattuk tőle, hogy a gyógyításnak, illetve a gyógyulásnak ez talán a legfontosabb feltétele. Ez másfajta szinapszis és az másfajta szinkronitás. A legkiválóbb orvosok ezt jól tudják. És minden anya jól ismeri. Így abban a tudatban búcsúzhatunk szeretett Főorvosnőnktől, hogy nem feledjük el a tanítását: nem csak az a fontos, hogy mit kell tennünk, néha az a legfontosabb, hogyan tesszük. Te jól cselekedtél Magda. Köszönjük minden beteg gyermek és minden szülő nevében!
Isten veled!”

-rgy-