„Mit ér egy nap?” – részvételünk az RMK szűrőprogramjában

„Egy asszony, akit hátba szúrt a férje, egy másik, aki azért kért EKG-vizsgálatot, hogy legalább addig is történjen vele valami, egy harmadik, akinek több mint negyven művi abortusza volt, egy kisfiú, akinek kilőtték a szemét, de mindenkinek azt hazudja, hogy baleset volt. Sorstörmelékek néhány percben, amelyet az Út az életért program önkéntesei, a Bethesda kórház orvosai, ápolói, és a Református Missziói Központ munkatársai tapasztaltak múlt pénteken zárult útjukon. Tizennégy hátrányos helyzetű településen több mint ezer embert vizsgáltak meg az ötödik alkalommal tartott szűrőprogramon.
Életben találom-e még?
Megdöbbentő történeteket sorol Jakus Rita, a Bethesda kórház neourológusa, amikor az Út az életért programban szerzett tapasztalatairól kérdezem. A doktornő olyan élethelyzeteket ismert meg az orvosi vizsgálatok közben, amelyek a középosztálybeli, nagyvárosi ember számára szinte elképzelhetetlenek.
– Az asszonyokat mindig megkérdezem, hogy hány gyerekük van, és hány terhességük volt, mert a két szám a legtöbbször nem vág egybe. Az egyik negyvenöt év körüli nőnek több mint negyven abortusza volt, de ez nem egyedi eset. Sokan vannak, akik azért jönnek el az orvosi vizsgálatra, hogy valaki meghallgassa őket, ilyen volt az a középkorú, szemmel láthatóan alkoholista asszony is, aki elhozta a jó karban lévő nyolcvanas éveiben járó anyját és epilepsziás lányát. A nő köztük őrlődik egyedül, a létet nem tudja másképpen elviselni, csak ha iszik, de ezt tagadja. Hálás volt, hogy meghallgattuk, majd rövid idő múlva visszatért, és hozott ajándékba egy kiló diót. Egyszerűen nem tehettem meg, hogy nem fogadom el, hiába tudtam, hogy számára ez nagy lemondás. Ő is adni akart valamit. Nem fogom elfelejteni azt a harminc körüli férfit sem, akinek súlyos izombetegsége lehetett, de valahogy mégis jött-ment, mozgott. Nem lehetett rábírni, hogy levetkőzzön, mert végtelenül piszkos volt, és szégyellte magát emiatt. Nem tudom, hogyha egy év múlva visszatérek oda, vajon életben találom-e még. Emlékezni fogok arra a félszemű fiúcskára is, aki mindenkinek azt hazudja, hogy a nádasban csúszkálva történt a balesete, de később egy másik gyerektől megtudtam, hogy a testvére lőtte ki a szemét, a „nádas történet” csak mese.Jakus Rita azt mondja, bár egy nap valóban nem sok az ember életében, mégis a remény motiválja arra, hogy évről-évre visszatérjen a szegény falvakba.
– Remény abban, hogy akár ez az egy nap is elindít bennük valamit, és változtat az életükön, hitet adhat a folytatáshoz. Hiszek abban, hogyha kicsit lassan is, de elindulhat egy folyamat.
Hazugság lenne klassz jövővel biztatni
Németh Sándor, a Bethesda kórház klinikai lelkigondozó tanára arról beszél, hogy az embereknek legtöbbször nem az hiányzik, hogy megmondják, milyen magas a vérnyomásuk, vagy tanácsot kapjanak arról, hogy kevesebbet kellene dohányozni és inni, mert ezt valószínűleg maguktól is tudják. Emberi szóra van szükségük.
– Mi nem tudunk anyagilag segíteni, és klassz jövővel biztatni, mert az illúzió és hazugság lenne. De a vizsgálat 10-15 percében egy nehéz helyzetben lévő ember mellé állunk, megfogjuk a kezét, és biztosítjuk arról, hogy semmivel sem értéktelenebb, mint mi magunk. Néhány percig nem lenézett, lesajnált valaki, hanem ember, akire figyelnek. Az ember ugyanis arra vágyik, hogy szeressék, valamint elismerjék, hogy értékes és szerethető. Mi a magunk módján ezt próbáljuk sugározni, és nem csak azt kérdezzük meg, hogy hol fáj, vagy milyen gyógyszert szed, hanem a magas vérnyomás mérése közben megtudakoljuk, vajon mitől ideges, mi bántja. Aztán a kérdések néha meghökkentő válaszokat szülnek. Egyik alkalommal egy asszony a hátán lévő műtéti heg történetét mesélve a lehető legtermészetesebb módon annyit mondott: hátba szúrta a férje egy nagy késsel, ezért kellett operálni. Ezeket a történeteket hallva még inkább hálát tudunk adni Istennek a magunk sorsáért, és elgondolkodni azon, hogy van-e okunk panaszra.
Csak beszélgetni akart
A Bethesda kórház főnővére megerősíti kollégái szavait. Horváth Jánosné szerint is ki vannak éhezve az emberek a jó szóra.– Számomra idén a legszomorúbb az a jelenet volt, amikor jött egy negyvenéves túlsúlyos nő, aki egyszerűen csak beszélgetni szeretett volna, mert nagyon egyedül volt. Korábban agyvérzést kapott, lebénult. Kérte, hogy csináljunk neki EKG-t (a szív működésének fájdalommentes, veszélytelen vizsgálata – a szerk.) csak azért, hogy legalább történjen vele valami. Horváth Jánosné mesélt olyan kis falvakról is, ahol mindenütt kosz és ápolatlanság uralkodott, a néhány tágasabb, szebb házról pedig kiderült, hogy a falu uzsorásai laknak benne. Előfordult az is, hogy a missziói központ élelmiszer- és tisztasági csomagjait néhányan igyekeztek cigire és italra váltani, de a legtöbb helyen nagyon örültek a segítségnek, és valóban arra használták, amire az adományozók szánták. A főnővér járt olyan falvakban is, amelyek bár nagyon szegények, mégis rendezettek voltak.”

A cikk a reformatus.hu-ról Fekete Zsuzsa írásának átvétele