Mosdós lélekgyógyító levegője

Az idei év nem lett volna ilyen szép, ha szeptemberben, egy napsütéses őszi hétfő reggel útra nem kelünk a mosdósi Pallavicini-kastély felé, Magdi néni (DR. Neuwirth Magda) „gyermekeivel”, mint ahogy 14 éve ősszel rendszeresen tették. A 24 fiatal, akik gyógyszeres kezelések tömegén, epilepsziás gócot eltávolító, vagy görcsöt megelőző műtéteken vannak túl, továbbra is bizony a mindennapokban kell, hogy szembenézzenek a váratlan villámcsapással, de erre a hétre gondtalanul, vidáman jöttek, hogy találkozhassanak, közös élményeket szerezhessenek, kikapcsolódhassanak és megkapják azt, amit olyannyira igényelnek: a megértést, sorsközösséget, barátságot.
Első nap máris nagyon kellemes programmal vártak vendéglátóink, hiszen Gyurkovits professzor úr szívélyes házigazdaként fogadott minket a szőlőjében, ahol bizony musttal – felnőtteket finom borral, pálinkával – , hazai kolbászos szendvicsekkel és házi pogácsával traktálta visszatérő vendégeit. Tele bendővel, mindenki felajzottan ért vissza a táborba, úgyhogy a másnapi gunarasi fürdőbe kissé késve sikerült csak útra kelni.
A délutáni kézműves foglalkozáson Rostás Klára, a népművészet mestere segítségével nemezelésben, kép készítésben, gyöngyfűzésben próbálhatta ki magát mindenki és ez bizony mind remek ajándéknak bizonyult az otthoniaknak. Közben akinek volt kedve, bekapcsolódhatott egy izgalmas, Sanyi bácsi által vezetett, mindent eldöntő focimeccsbe, ami nemcsak a gólok, de úgy tűnik a foci roham provokáló hatása miatt is emlékezetes élmény volt.
A következő napokban nem mosolygott le ránk a nap, inkább a súlyos esőfelhőkkel néztünk farkasszemet, de vérbeli táborozók lévén nem estünk kétségbe, még két délelőtt töltöttük fürdőben a napot. Azt hiszem, nagyobb sikert a tervezett Bőszénfán található szarvaspark meglátogatása sem adott volna, hiszen mindenki ellazult, -nem túl-fáradt tagjainkat kinyújtóztatva, hol meleg, hol hideg vízben elmélkedtünk azon, hogy nem is sürgős kimozdulni, amíg esik az eső.
Persze délutánonként így is bőven volt programunk. Szerdán a mosdósi Kiss Ferenc Idősek otthonába mentünk, ahol Misi bácsi ismertetett meg minket egy 19. századi, generációról generációra öröklődő billentyűs harmonikájával, és visszaidézte azt az időt, amikor gyerekként, esténként a sötét pincében gyakorolta a hallás után vacsora helyett bevésetett dallamokat.
Ezt követően fürge léptekkel siettünk át a mosdósi lelkész úr által tartott imára. Bizony csak egy szusszanásnyi időnk volt és a frissen megérkezett Margit néni szervezte közös éneklés és Józsefről szóló drámajáték tette teljessé a napot.
Csütörtökön közösen emlékeztünk meg Magdi néniről. Az a szeretet, amivel visszaemlékeztek az persze nem ért váratlanul, de a visszaemlékezésekből az tükröződött, hogy Magdi nénihez olyan közvetlenül, szeretettel kötődött kivétel nélkül mindenki, mintha a saját nagymamája lett volna és számtalan kedves személyes történetet tudott elmesélni.
Pénteken már fittyet hánytunk az időre, a megelőző borús napra és a kastély aulájába érkező kaposvári Művészeti iskola kis növendékei mutatták be, hogy milyen magas fokon lehet néptáncot űzni. Ezután a csapat vezetésével pedig bizony az otthonból a műsorra eljött idősebb hölgyekkel együtt, a mi ifjaink is fürgén közös táncra keltek. Nagyon emlékezetes volt a számomra, hogy akiknek a mindennapokban a járás is problémát jelent, vagy a látása miatt igényel segítséget, bizony milyen gondtalanul könnyeden, örömmel tud táncolni és ez nagyon nagy érdeme volt a művészeti iskola diákjainak és a kísérő tanár úrnak.
Délután a hagyományok szerint a „Ki mit tud? „ jegyében telt, ahol volt aki zenével kísért énekkel, volt aki személyes verssel, furulyával, labda-trükkökkel, Tünde pedig a tábori krónikával mutatta meg, hogy ez a kis közösség milyen sokoldalú és színes.
Természetesen mindenki nyert, de a kiválasztott előadásokat másnap az Idősek otthonában előadtuk, ahol nagy szeretettel, kedvességgel vártak már minket.
Egy rövid élménybeszámoló és gyors ebéd után elköszöntünk vendéglátóinktól, a mosdósi kórház Gyermekrehabilitációs osztályától, Székely és Bolbás főorvosnőtől és a nővérektől, majd felpakoltunk a buszra, ahol visszafele úton már a gondolatainkba merültünk.
Ismét egy maradandó élményt adó táborban vettünk részt, ahova bármikor, ha szólnának, hogy egy óra múlva pattannék, hogy a legszükségesebbet összecsomagolva le ne késsem a buszt.
Nehéz megfogalmazni, hogy mi miatt ilyen különleges ez a közösség, miért érzem pótolhatatlannak, de talán az a végtelen elfogadás, amivel sehol másutt nem találkozunk. Ebben a táborban, és szerintem sehol máshol nem fordulhat elő, hogyha valakire azt mondják, hogy „agyalágyult, mert a kávét azt reggel kell főzni”, vagy „szerencsétlen típus” (- igaz Gabi néni -), az egy pillanatnyi neheztelést sem okoz, inkább utólag hosszan kuncog magában, hogy milyen örök igazságokat kap kézhez. Itt mindenki segít a másiknak. Ha időnként egy fiatal nem tiszta állapotában elbóklászik, akkor a többiek szólnak neki, figyelnek rá, visszahozzák. Másnap ez a fiú, akinek a gondolatait nehéz követni, mert nem erősen szőtt kötélből szőttek, hanem szétfutó, nehezen követhető, időnként megszakadó, a másik nagyrohamozó fiúnak megfogja a fejét, hogy ne vágja be az ágy szélébe, amíg a roham tart.
Ez az összetartó erő adja számomra Mosdós lélekgyógyító levegőjét, amiből sokat lehet tanulni és amiért nekem életre szóló, mégis nehezen szavakba önthető élményt adja.
Köszönöm a szervezőknek: Sándornak, Zolinak, Margitnak, Gabinak, Gyulának és Rozálnak az emberfeletti előkészítő munkát és szeretettel emlékezünk Magdi nénire.

2014. Szeptember 21.
„Bence doktor bácsi” (Dr. Ambrus Bence)